Az utóbbi időben elég sok screamo-t hallgatok. Nagy kedvencem, mint gondolom sok mindenkinek a Pg.99 vagy éppen a City of Caterpillar. Na nekik jó hírem van, ugyanis a Terminal Bliss pont ezeket a jóra való fickókat gyűjti egybe, egyetlen célból, hogy tarkon basszon ezzel a rugdalózó káosszal.

A nagy nevek sorolása itt nem ér véget, ugyanis a lemezt pedig maga Matt Michel kotyvasztotta, az a kis senki a Majority Rule-ból, tudjátok az a semmire való zenekar ami a Pg.99-al karöltve kiadta, az egyik legjobb screamo split-et valaha. Most amúgy a dolog annyira nem underground meg DIY, mert leszerződtek a Relapse-hez. Január elején megejtették az első próbát, pár alkalommal később meg már fel is vették ezt a debüt EP-t. 10 perc kaotikus arcon prögés, főleg a 90-es évek nyomában. Van itt minden ami szem-szájnak ingere. A Disrupt, a Crass vagy a Negative Approach saját elmondásuk szerint hatással volt rájuk és igazából le se tagadhatnák őket. Néha be-be figyel azért a régi bandákból is egy két pillanat, de ebben a fejkapkodós zajongásban, a fasznak sincs kedve gondolkodni. Az a lényeg vigyen az érzés meg a lendület, érezd a karodban, hogy most valakit nagyon pofán kéne baszni és az se baj, ha a szomszéd, terhes asszony az, a sátán ivadékával a bendőjében. Olvastam itt-ott, hogysokan csalódtak, mert ilyen legendás nevk hallatán, már látatlanban is nagy elvárásokkal ültek neki. Az érdekes az, hogy én bele se gondoltam, pedig én is a nevek miatt repültem rá és simán beadta. Bár azt nem vitatom, hogy a katarzis elmaradt és jobban belegondolva itt valami brutál sose látott, lórugás szerű baszkodásnak kéne lennie, de én ezzel is kiegyezek. Gyors, intenzív és kibaszott zajos. Recseg, ropog a témák tekeregnek a dob galoppol, a rozsdás bökő meg döfködi a füled minden kiállásnál, amik amúgy zsír faszák.