Emlékszem Hayter kisasszony munkásságát, valamikor a Caligula kijövetele körül ismertem meg. Pedig már azelőtt is bőven nyomult a Full of Hell-el meg hasonló bandákkal akiket nyomon követek. Viszont amikor már a Recorder is ír egy noise lemezről, ott már az én érdeklődésemet is felkelti valami, hogy ebbe csak bele kéne hallgatni. Meg is tettem, szerelmes is lettem. Ennek eredménye egy azonnali rajongás és egy hosszabb írás lett a Forgács hasábjain.

Sokszor hallom mostanában, hogy a noise az csak dilettánsok vergődése, mindenféle érték és szép érzék nélküli zaj keltés. Simán megértem azt aki így gondolja, viszont itt van a tökéletes ellenpélda arra, hogy van itt a háttérben tudás rendesen. Kristin Hayter Chicago-ban járt művészetire, ahol mindenféle vizuális és előadó művészetet is tanult, emellet pedig klasszikus zongorát és éneklést is. Nem mellesleg pedig költő is, aki művészetét az anorexia témájára húzta fel, amiben ő maga is szenvedett. Jah és kántor is volt, a helyi templomban. Abuzív kapcsolatból, abuzív kapcsolatba ment, így személyesen is megjárta a poklok poklát, amit a zenéjében is erőszeretettel fejez ki. Ennyit a háttérről, így már valamennyire érthető az, hogy miről is szól ez az egész.

Ebből a klasszikus zenével és templomi hangulatvilággal társított zajongásból jött létre a Lingua Ignota, amibe persze beletette a vizuális és előadóművészeti dolgokat, amiket a tanulmányai során magára szedett. Ez minden csak nem dillettenizmus. Rá járt a rúd mostanában, valami állkapocs műtétre kellet neki pénz, így a koncertek kiesésével elég nagy bajban volt. Ennek apropóján a badncamp friday-ekre pakolgatott ki dolgokat, volt, hogy egy új dalt, de a Caligula teljes demo felvételeit is felpakolta. Az e havi egy négy számos kis szösszenet, még hozzá négy feldogozás. Engem egyébként nem érdekelnek a feldolgozások, szóval ha valaki eléri, hogy mégis ránézzek, az már nagy szó.

Van egy bevezető, egy Iron Lung dal, egy Hermann Hesse/ George F. Handel dal, és egy Bach feldolgozás. Szóval elég változatos a felhozatal a powerviolance-át, a klasszikus zenéig. A dalok olyan szinten vannak átdolgozva, hogy fel se lehet őket őket ismerni. Mindet annyira a saját képére formálta, hogy ha nem lenne melléjük írva én nem tudnám, hogy feldolgozások. A klasszikus zene és a zaj olyan szintű fúziója ez amire sok szavam nincs. Isteni áhitat keveredik, Kristin démonainak vészjosló üvöltésével és puha nőies kezét nyújtva ránt le minket a mélybe, személyes poklának legmélyebb bugyraiba, ahonnan nincs kiút, addig amíg végére nem ér az utolsó dal is.