Nemrég Professor Shub Niggurath nyaggatott, hogy jó volna, ha írnék erről az albumról egy szösszenetet. Akkor elhajtottam, mondván, számomra ez emészthetetlen massza az előző remekműhöz képest. Most pár hónap elteltével viszont úgy érzem, muszáj véleményt formálnom.

A 2017-ben megjelent Exuvia az utóbbi idők egyik nagy kedvencévé lépett elő számomra. A zene félépítésében és grandiózusságában erős párhuzamot mutat a Thy Catafalque-kal. Akárcsak Kátai Tamás, úgy Alexander von Meilenwald zsenijét is – bizony, ez is egy egyszemélyes projekt – a műfajokon átívelő masszív harmónia-monolitok határozzák meg. A dobolást pedig amit ez a fazon felvonultat, az maga az alázattal felvértezett profizmus.

Azért is szeretem a The Ruins of Beverast munkásságát, mert itt végre nem a jól bevált Lovecraft-i rémálmok materializálódnak, hanem a spiritualitás után vágyakozó humánum mohósága, a középkor metsző nyerssége, a vallások és eszmék kudarca. Ez alól az új album sem kivétel, viszont Alexander von Meilenwald-nak ismét sikerült meghaladni önmagát és elmesélni egy újabb történetet.

Míg az Exuvia egy sámánmisztikus köntösbe volt csomagolva, addig a The Thule Grimoires a fagyos tundra misztikus világába kalauzol. Az Exuvia “könnyedebb” volt abban tekintetben, hogy az album egész hosszában levegőhöz hagyta jutni a hallgatót. A The Thule Grimoires viszont nyers, húsbavágó, sokszor a Lord Mantis-ra jellemző fojtogató erőszakkal van felvértezve. Ez főleg a kezdőtétel, a Ropes Into Eden agresszív riffjeire igaz, ami mellesleg az egyik kedvencem. Az erőszak gerincét a közép tempós zene szolgáltatja, a kietlen permafroszt világának kegyetlensége. A Tundra Shines grandiózussága nyomán akár egy rekviem is lehetne, az utazás misztikum része itt veszi kezdetét. Majd az album a közepére kinyilik, a Kromlec’h Knell, Mammothpolis és Anchoress in Furs tételekben a black-death metál szerepe alábbhagy, és azt egy doom tempójú szakrális atomoszféra veszi át. A teátrálisabb részekben Celtic Frost/Triptykon-ra jellemző hideg gótika uralkodik, akár T. G. Fischer mester koponyájából is kipattanhattak volna ezek a harmóniák. A dinamikájának és ének témájának is köszönhetően az Anchoress In Furs az album csúcspontja: a hangszeres témák megannyi rétege komplexen fonódik egymásban, közben pedig a letisztultság érzése leng körbe mindent. Az utolsó két tételben pedig újra a death-black metálos elem kerülnek az előtérbe, visszatérünk a nyers, sivár tundrára, ahol újra az életben maradás a tét.

Végezetül pedig egy meglehetősen sznob zárógondolat:

Ez a zene befektetést igényel a hallgatótól, nem a punci-fülűeknek találták ki, az agy és fül felbontóképességét alaposan meg tudja tornáztatni, viszont cserébe minden újrahallgatással valami újat kínál.

Nesze nektek, itt a pont:
10/10