Na, most tetszenek nagyot nézni, mi? Mikor a Barlanghoz jöttem, először is megkérdeztem a Balázst (a főprofesszort), hogy miről szabad írni, mármint műfajok között mennyire szabad szörfözni. Az akkori válasza és az eddigi tapasztalataim alapján most már tényleg látom, hogy bármiről, ami kellően drogos cucc... Akkor élve a lehetőséggel, szeretném kijelenteni, hogy David Bowie maga a pszicho köd, a tömény okkultizmus a popzenében. Aki csak a slágerdalait ismeri most megint néz nagyokat. 
Egy időben azt lehetett róla tudni, hogy heterochromia miatt sötétebb az egyik szeme, mint a másik. Pedig ugyanolyan kék mindkét szeme, csak tizenöt évesen egy lány miatt összeverekedett egy barátjával, ami miatt megsérült a sugárizma, így a jobb pupillája örökre kitágult. Az alábbi kép manipulált, a zöld valójában nem zöld.

Ezek mellett mi alapján döntöttem el, hogy az utolsó lemezét kielemzem csak úgy a magam gonzo módján, mindenféle kötöttség nélkül...?
Hát...
David Bowie egész élete olyan volt, mint a halála. Látványosan semmit nem vett komolyan, egyvalamit kivéve. A lemezein való szerzői munkát, a hangszeres részvételt, illetve a produkció minőségét. Megint nem bírom ki, hogy ne legyek gonosz, vagyis az leszek. Rudán Joe szólólemezéről olvastam egy interjút vele a lapban, és a végén röhögőgörcs kapott el, mert kiderült, hogy egy hangot nem írt hozzá, de még a szövegeit is más írta, ennek ellenére az a lemez címe, hogy "Én ez vagyok". Velős hitvallás, viszont nem mentes az ellentmondásoktól a fentiek ismeretében...

Az én véleményem az, hogy a szólólemezt köteles a nevet adó művész egyedül megírni. Persze nem tilos vendégzenészekkel színesíteni például szólóbetéteket illetően, vagy pláne hívni egy olyan dobost, aki azért tud is dobolni - lévén ez a hangszer szokott a leginkább kiismerhetetlen lenni a zenészek körében, de a zenei vázat, és a hangszerelést a szerzőnek KELL megtervezni. Utána jöhetnek a vendégzenészek, akik már egy készre írt anyagot játszanak fel. Ezt szabad.
Nézem a personnelt a Blalkstar lemezen: "All tracks are written by David Bowie, except where noted". Egy "noted" van. Ezen kívül: "David Bowie: vocals, acoustic guitar, Fender guitar (on "Lazarus"), harmonica ("I Can't Give Everything Away"), string arrangement ("Blackstar")".
Na kérem, ez szólólemez.

Két nappal a halála előtt jelent meg a Blackstar és másfél évvel előtte tudta meg, hogy májrákja van. A lemez megjelenéséig ez azonban nem lett közzétéve. Ahogy az előző - egyébként szintén 10 pontos lemeze, a The Next Day - ez is titokban készült New Yorkban Tony Visconti társproducerkedésével. A végeredményről sok tekintetben a Pink Floyd jut eszembe. Eleve a szerző időnként kibújó angol akcentusa, Roger Waters orrhangja miatt, és talán azért, mert Bowie esetében sincs soha egy grammal sem több zenei technika, mint ami feltétlenül kell. Természetesen ebben a Floydot felül(alul)múlni lehetetlen. A címadó Blackstarban kifinomult a dob, de egyáltalán nem tolakodó. Hanem a hangulat! Ilyen szinten mélyen okkult megszólalást és sötét videoklipet keresve sem találok a sokszor agyonmisztifikált black metal alkotóktól. É N _ S Z E R E T E M _ A _ B L A C K _ M E T AL T.
Akkor ezt megbeszéltük...
Nézzék, és lássák:

Ezután könnyebb hangvételű tételek következnek, az újabb gyomrost a Girl Love Me adja az elhangolt hangokkal, és a beteg halandzsával.
A Dollar Days a maga pesszimizmusával, és kibogozhatatlan szövegével arat szintén tengermélységeket megnyitva, és az a szövegrészlet: "I Am Dying Too" ideglelős a későbbi események ismeretében. Donny McCaslin szaxofonja sír - nyekereg, a gitár vele kézenfogva ballag, imádni valóan fájó az egész. Az I Can't Give Everything Away hangnemjátéka ezzel egyenértékűen mesteri munka, egy több, mint fél évszázados életmű tökéletes lezárása. David Bowie úgy halt meg, ahogy élt. Groteszk módon, az elvárásokra fittyet hányva, és fekete humorral.

Elutasította a lovagi rangot, nem akart Sir David Bowie lenni. Ennyit fűzött a dologhoz: „Nem ezért dolgoztam egész életemben.”

10/10