A Fémforgácsnál kétszer voltam szerkesztő, és bár másodszor is megpattantam, akkor is örök hálával tartozom Sanyinak és Iminek, amiért annak idején meghívtak a csapatba. 5-6 fantasztikus év volt az, amikor lényegében letisztult számomra, mit is keresek a zenében, mit szeretek hallgatni. Műfajok jöttek - mentek, és rájöttem, hogy egyiket sem zárom ki, helyette inkább szelektálok a nevek közül, valamint párhuzamot sikerült találjak akár egy popzene és egy death metal között zenei szerkezet, hangtan ügyben stb... Tehát vannak olyan elemek, ami miatt szívesen hallgatok popzenét és death metalt is, és egy idő után rájöttem, hogy mind a két esetben ugyanaz a zenei elem tetszik valójában.

Ez egyik ilyen fontos elem a sivárság. Ha belegondolunk, a Depeche Mode Walking In My Shoes című dalában és az Amorphis Summers Endjében ugyanaz a kihalt világ tűnik fel a szemünk előtt. Hangulatilag engem ugyanoda visz. Jelen kritika tárgya a 2011-es lemez a Mammal, amit az írek a Profound Lore jóvoltából adhattak ki. Nevezett kiadó a kedvenceim között szerepel, olyan bandák miatt, mint a Lord Mantis, YOB, Coffinworm vagy a Portal.

A 2006-ban alakult trió 2013-ban már fel is oszlott, aztán 2015-ben még összejöttek egy turnéra. Ez egy kicsit átlagos 21-ik századi sztorinak nevezhető. Sivárságban, posztapokaliptikus hangulat megfestésében számomra a csúcs, nem tudnék ennél elhagyatottabb és örömmentesebb zenét mondani még. A lemezt nyitó Neptune is Dead-del mindenféle sallang nélkül meg is érkezünk ebbe a halál utáni halálos világba, ahol csak leszakadt hidak vázai, ablaktalan toronyházak és repedezett, gaz által benőtt városi úthálózat jelenik meg a szemeink előtt.
Az írek mindig eleve furcsák voltak nekem. Félig Atlantiszban félig Európában élnek, egy ködös szigeten, az életszínvonal hasít, szóval ők azok, akik aztán tényleg vastagon szarhatnak mindenre és mindenkire. A Neptune is Dead-ben öt és fél perc után jön például az első hangnemváltás, hát mi ez, ha nem a teljes beintés a színtérnek? Ja, nem mondtam, hogy türelmetlenek bele se kezdjenek ebbe a lemezbe... Most mondom, talán még nem késő.

Néha elmélázok azon, hogy 10-20 évvel ezelőtti lemezekhez miért ragaszkodunk jobban, illetve miért teszünk olyan kijelentéseket, hogy ma már nem születnek alapművek, és effélék. Mennyire számít ebbe bele a nosztalgiafaktor? Tudják, amikor egy zenét hallva kellemes emlékek szakadnak fel. Nem tudom a választ, és azt sem, hogy bennem dolgozik-e ez a faktor, de gyanítom, hogy tényleg silányul a post rock / post metal színtér is.

Volt a Fémforgácson egyszer egy arc, akit Motherroad-nak hívtak (néha Mighty Ravendarknak), és aki sok szempontból kiállhatatlan volt, de tény, hogy kiváló ízlése, remek zenei hallása volt, ha ő ajánlott valamit, arra nagyon kellett figyelnem. Szóval köszi Peti ezt a lemezt is! Nevezett hangpróba kör itt található: https://www.femforgacs.hu/hangproba-202/.

A Feather And Bone egy minimálisan mozgalmasabb szerzemény, de csak a maga kategóriájában. A gitárok ugyanúgy szintetizátorként működnek, ismét nincsenek virgák, és hatalmas melódiák sem. A dob hozza a kötelezőt, néha teker az a láb, csattog a blast, pontosan ez kell ide. A továbbiakban nem szeretnék lelőni minden poént, illetve, hogy mivel tudja az Altar Of Plagues ezt az 52 percet kitölteni, ezt legyenek szívesek Önök felfedezni!

Neptune is Dead, három lépcsőfok: 11:14-nél valami elkezdődik, amit 12:12-ig húznak, akkor pedig felrobban a dal, és lényegében kihal az emberiség. Erre az egyetlen túlélő, a világ legmagányosabb embere 13:09-nél eszmél rá.