2019-ben az egyik legsúlyosabb volt, Kristin Hayter Kisasszony előző nagylemeze a Caligula. Annak ellenére, hogy nem is metal volt. Pár hallgatás után pedig azt kell mondanom, hogy ezt a bravúrt 2021-ben is megcsinálta. Már szerintem egy másik Lingua Ignota posztban beszéltem arról, hogy mennyire abszurd az, hogy itt hallgatjuk és rajongunk egy fiatal nő zenéjéért, miközben az egész az ő nyomoráról, megerőszakolásáról vagy éppen mentális betegségeiről szól. Értem én, hogy nézünk drámákat is, de ez valahogy őszintébbnek és főleg igazibbnak hat, mivel elsőkézből a tragédia átélőjétől kapjuk meg a történeteket. Meg mondhatnánk azt is, jó, de más is zenésítette meg a saját tragédiáját, jah persze egyételmű, viszont csak kevesen vannak akik ennyire őszintén és nyers érzelmességgel voltak képesek erre. Nekem így hirtelen maximum Nick Cave ugrik be.

Kigondolta volna, de 2021-re se változott sokat Kristin zenéjének hangulata, csak most éppen más került a középpontba. Ami az a dolog ami valószínűleg annyira hatással volt rá, mint a megélt bántalmazások, még pedig a vallás. Az egész dolog a pennsylvania-i tartoszkodása alatt íródott, ha jól tudom még mindig ott van, és igazából tökéletesen hozza is annak a hangulatát. Ami igazából egy tökéletes táptalaj volt egy ilyen tematikájú lemez elkészítésére, hiszen már a kezdetektől fogva, az engedékeny kormányzás miatt, rengeteg féle vallás és szekta megtalálható Amerika ezen részén. Az, hogy az aluliskolázott emberekből, hogy csinálnak agymosott birkákat és veszik el tőlük azt a keveset is amit össze tudnak kapargatni, valószínűleg nem lesz egy új jelenség a blog olvasóinak. Viszont ez egy olyan téma, amiről nem lehet elégszer beszélni. Persze a vallás alapjaiban nem rossz, viszont ez most nem a vita vagy a diskurzus helye, itt csak egy nő élményei vannak, amit van olyan kedves, hogy velünk is megoszt. Egy elavult, ősi rítusok által önnön határai közé szorított eszme, ami úszik az agresszióban, barbarizmus és vérben, miközben elméletileg az ellenkezőjét hírdeti.

Továbbra is a klasszikus zene, amit egyébként tanult is, és a  minimalista noise az ami a gerincét adja a dolognak. A képi világgal lesz kerek egész a történet, készült is klipp is, én inkább egyfajta performansznak fogtam fel mindig a munkáit, nem csak szimpla zenének. Az, hogy római katolikus kántor volt fiatalon az, hogy klasszikus zenét és éneklést tanult, előadóművészetet, mind nagyban hozzá járul ahhoz, hogy olyanok lesznek a lemezek amilyenek. Itt tényleg egy "songwriter" művészetét, hallhatjuk és láthatjuk, ami az őt ért hatások miatt lesz olyan őszinte és magával ragadó, viszont csöppent sem jó élmény. A hangsúly továbbra Kristin énekén van, a zene csak minimalista alátét, ami tovább fokozza a hangjával elért hatásokat. Ami egyzerre kísérteties és gyönyörű, frusztráló és andalító, de egy biztos mély nyomot hagyó. Lehet a téma miatt, meg a meg-meg jelenő bendzsó és hangulat miatt is, éreztem egy nagy adag southern gothicot is most, ami egy nagyon kellmes adalék volt. A marcangoló kérdések ára, a gyönyör és a kín szinte megkülönböztethetetlen azonossága, az elvakultság és a spirituális kiszolgáltatottság érzése keveredik, a bűnös aljasság és az intézményes kizsákmányolás halk fanfárjaival. Még csak agusztus van, de szerintem az év legsúlyosabb lemeze lesz úgy, hogy egy kanyi blastbeat vagy sátánkodó hörgés nincs benne.

Elfogult 10/10