Boris Karloff, az ember a szörny mögött. A klaszikus horror filmek sztárja, aki a világ elé tárta, hogy elmaszkírozva, külsőségekben szörnynek tetszve, de bellül mégis érzőlények is lehet maradandót alakítani. Egy olyan ember volt, aki álnéven a filmvásznon Frankeinstein szörnye volt vagy éppen a múmia. A magánéletben viszont William Henry Pratt, az angol úriember, aki télapónak öltözve ajándékokat oszt a korházi gyerekeknek. A két véglet, ami egy emberben egyesül, pont úg mint mindenkiben, maximum más arányban meg nem ilyen látáványosan. Szóval tökéletes zenekar név a Karloff, főleg egy screamo bandának, bár most jött ki egy klasszikus crustos punk/metal lemez is ilyen név alatt, de az most minket nem érdekel, még.

A lemezt a No Funeral Recrods hozta ki, akik nemrég még az antikapitalista Supineel álltak elő, az is elég pacek volt, szóval ideje lesz jobban oda figyelni a dolgaikra. Demok, splitek már voltak, viszont ez az első teljes értékű Karloff lemez, ha jól látom.  A kiadóból kiindulva, pedig szinte tudjuk is, hogy mire számíthatunk. Vehemens skramz, hisztérikus emoviolance és egy adag noise rock és emo, de csak is a régi iskolából, mielőtt még elment volna midwestre meg popra az irány. Szóval itt inkább a Mohinder és az Indian Summer a mérvadó.

A hangzás punkosan feszes és pattogós, de végig ott van az a kellemes zaj és noise rockos attitűd amitől nyersnek és zsigerinek hat. Annak ellenére, hogy tele van lassú, andalgós részekkel, amikkel hol a hatalmas hisztirohamokat zárják le, vagy éppen vezetik fel. A szépsége az egésznek, hogy ettől egyáltalán nem lesz kiszámítható a lemez, a 25 perces játék időben sokszor eljátszák ezt, még se lesz unlamas és önismétlő. A felolvasások és a zajok tökéletes kézenfogásban járnak. Pedig a gitár sokszor olyan kaotikus és úgy vonaglaik és szalad, mint egy fejét vesztett csirke csak, hogy a következő pillanatban egy igazán szívfacsaró dallamot produkáljon, vagy pedig egyszerűen egy rohadt jó építgetős rifffet, pont mint az első dalban, az Untitledben. Ami csak egy intro, de tőkéletes zanzásítja az egész lemezt pár percben, hogy utána kibontva is megtapasztaljuk. Az Abre Los Ojos és az Endut! Hoch Hech! lehengerlő érzelem viharát. Ez után következnek a hossszabb dalok, amik el is foglalják a lemez középső részét. Itt kerülnek kibontásra a már említett, le és fel vezetések, a noise rockos vonaglások és a dallam és frusztráltság orientált hullámzások. Mert tényleg olyan mint ha egy csónakban ülnénk, a hullámok között és a tenger egyik pillanatról a másikra változik, hol éppen felborolunk, hol pedig kellemesen lavírozunk.

Zajos, érzelmes, okos és érdekes is. Szigorúan a nyálas hiszti nélkül, csak is a régi iskola szerint, itt szerencsére nincs mutálatlan hülye gyerek ének, de van helyette acsargás és szenvedés, amit el is hiszek.

Hisztis misztis 8/10