Külfüldiában a csapból is a Turnstile és a Knocked Loose folyik, ez nem is véletlen. Itthon már kevésbe, ezt meg már megszoktuk, valamiért még mindig érdekesebb mindennél, a legújabb Ossian tribute lemez, na mindegy. A legutóbbi Knocked Loose lemezről még a Forgácsra írtam, nem is érdekelt senkit, ez már azért egy otthonosabb közeg lesz számára. Most vissza olvasva, tartom az akkori álláspontom. Az egy tipikus minden kicsit súlyosabb és minden kicsit dallamosabb folytatás lett, és ha még egyszer eljátszották volna ugyanazt, én már kevésnek érezném. Szerencsére nem ez történt.

Ez egy konceptlemez lett, a veszteségről, a gyászról és annak feldolgozásáról. A veszteségről, ami váratlan, pont ahogy a lemez is az volt, mert minden szó nélkül egyszer csak megjelent, egy a lemez teljes hosszát lefedő kisfilmmel együtt. Az ilyen áthallások az, hogy ilyen párhuzamokat vonnak a lemez témája és még a megjelenés között is, olyan minimális adalékok, amik igazából nem szerves részei a zenének és a zeneszerzésnek, viszont mégis hozzá tesznek annyit, amitől én többnek érzem.

Lágy eső kopogás, kocsi indexelés, a rádió tekergetése, egy ismerős dallam a hangszórókból az első lemezről, féknyikorgás, és dirr. Szaggatják is az arcunkat, csak úgy Knocked Looseosan. Hősünk egy szörnyű balesetet él túl, de sajnos ezzel egyedül van. Ahogy hallani lehet, ahogy levegő után kap, mikor már szólnak a gitárok, a levegő vétel lezárásaként Bryan kezd bele abba, amit valószínűleg ő érez belül és így maga Bryan lesz a hangja. Harag, düh és kétségbeesés járja körkörös táncát, minden döngöl, de közben a feedback frusztrált és játékos. Bryan még mindig egy csivava, de én így is szeretem, tele van energiával, frusztráltsággal és dühvel, és érezhető rajta, meg a hangzáson is, hogy sokkal nyersebb, na meg öblösebb is lett az egész. A sterilség kicsit a háttérbe szorult, aminek én kifejezetten örülök. Annyi biztos, hogy eddig ez a legdiverzebb és dinamkusabb lemezük, itt már tényleg nem csak abálás van, mint eddig, nem mintha azzal baj lett volna. Viszont szükséges volt már, valami fejlődésre és újra a dalírásban. Ezzel a koncepcióval és ezekkel a tiszta gitár kiállásokkal, hangulat teremtő dallamos építkezésekkel sikerült nekik, ismét egy picit feljebb lépni.

Az erőssége a zenekarnak még mindig abban rejlik, hogy egyszerű dolgokból építenek fel valamit, ami egyszerűnek is hat, de nem primitívnek. Tele van érzelemmel, okos apróságokkal, amik olykor a zenénén is túlmutatnak. Breakdown géppuska sorozatok közé rejtett atmoszférikus andalgások, a veszteség és gyász jegyében. A modern hardcore zászlóvivői maradtak továbbra is, akik nagyon úgy néz ki, legalábbis eddig, mindig képesek voltak megugrani a lécet és abban is biztos vagyok, hogy a teljes lemezeket nézve számukra ez a klasszikus huszonpárperc a legideálisabb. Döngölésre fel!

9/10