A feledés homályába veszett német skacok, akik ha a semmiből durrantanak talán még nagyobbat ütnek. A Masada első lemeze még 2016 jött ki, aztán öt évig kus volt. Volt közben minden Japán turné, amiről egy szám is lett, na meg persze covidos buziskodás. Utána olvasva akkoriban nagyot mentek, a hangzásuk egyértelmű 2000-es évek eleji vonalával, már akkor felültek a noszalgia vonatra, amikor még bőven a pályaudvaron rostokolt. A debüt jó volt, de ez most még jobb lett.

A screamot lehet sok féle képpen játszani, nekem személyszerint a kaotikusabb irány a kedvencem. A lényeg viszont az, hogy legyen nyers és rozsdás konyhakéssel vagdalja a húsodat, meg a szívedet. Ha ennek eleget tesz, akkor már kb barátok is vagyunk. Itt ez meg is történik, csak mellé társul egy nagyon erős dalírói készség. A recept nem túl bonyolult. Fogták a 2000-es évek eleji screamot, mint a Cassus, a Bravo Fucking Bravo vagy Wow, Owls! és tele verték dallamos, indie rockos, mid-west emos kiállásokkal. Ami még nem is lenne nagy szám, viszont sikerült olyan érzékkel eltalálni az arányokat, a váltások helyét és hosszát, hogy egy pillanatra se ül le a lemez. Alapjáraton frusztráltan csapkodunk az érzelmek országútján hajtva, szélsebesen, a mid-westes kiállások pedig sokszor megtörik a lendületett, ezzel adva rendet a rendetlenségnek, a játékos hozzáállásukkal. Mindezt szomi punk énekkel is megspékelik sokszor, ami a legtöbb esetben nem megy át idegesítő mutálatlan hülye gyerek énekbe, szerencsére.

Az első lemezhez képest sokkal tisztábban szól az új anyag. Kicsit veszett a "reszelősségéből" a cucc, ami alapjáraton általában nekem negatívum, viszont ez olyan pöpecül szól, hogy nem tudok rá haragudni. Ami persze nem véletlen, hiszen Will Killingsworth keverte, aki annak idején csak olyan szarokat kutyulgatott a boszorkánykonyhájában, mint az Orchid. Tavaly rengeteg jó screamo lemez volt, szinte fel se tudom sorolni mindet és már panaszkodtam is, hogy idén vagy kevesebb van, vagy én vagyok béna és nem találom őket. Így év vége felé viszont már jönnek szépen sorban és a legjobb az egészben, hogy szinte mindegyik különböző irányból közelít a stílus felé. A Masada oda tette magát, idén eddig ez a legjobb mid-west screamo lemez és jó eséllyel már marad is, így november elején járva. Az érzelmek a hasítanak, a frusztráltság és a csalódottság utat tör magának, majd orkánként saját magába roskad, játékos gitártémák képében, hogy aztán új erőre kapva folytassa azt ami elkezdett. 21 percig harapdálja a saját farkát a kígyó és végig rohadt izgalmas.

9/10