És mi van a második reggelivel? Kérdezte Pippin. Már reggeliztél, mondta Aragorn felhúzott szemöldökkel, de itt van akkor egy második Portrayal of Guilt lemez, oszt zabáljál. Ha valaki kérdezné, bár miért tenné, na mindegy, hogy top 3 hardcore alapú banda jelenleg? Akkor gondolkozás nélkül rávágnám, hogy Show Me The Body, Turnstile és Portrayal of Guilt. Jelengleg ez a három  a legizgalmasabb banda, az én meglátásom szerint, mind ötletek és aktivizáció szeint is. Idén mind hárman jöttek hosszabb-rövidebb anyaggal, sőt kettőnek koncertje is lesz jövőre, ha valaki még elhozná a Turnstilet is az lenne az igazi édes hármas. Ami még biztos, hogy az összes anyag ettől a három bandától, eléggé évvégi listás gyanús. Viszont itt van a Portrayal of Guilt ami bajba tesz, mert az év eleji kiváló második lemezük, az év közepi másik imádás bandámmal, a Chat Pileal készített split után itt van a harmadik nagylemez, a baj meg az, hogy pont annyira kiváló mint az előzőek.

A lemez címeik eddig se a pozitív üzenetükről voltak híresek, viszont most ezzel a Christfuckerel kicsit mellé lőttek. Első ránézésre, meg azóta se nagyon tudom már az ilyet komolyan venni, mellé a teljesen puritán fekete borító és az új black/death metalos bokros zenekar nevet se tudtam hova tenni. Így hiába vártam az új lemezt, ezek meg, hogy féle éve volt az előző, kicsit belém rakták a félszt, hogy talán először hibázni fognak. Arra már gondolom mindenki rájött, hogy nem hibáztak, hiszen akkor nem is lenne a blogon. A lemez ott veszi fel a vonalat ahol a We are Always év elején letette. Az alapok továbbra is ugyanazok mint eddig, szokás blackened screamonak titulálni őket, én is szoktam, nincs is ezzel baj, viszont már ennél azért jóval többről van itt szó. Három év alatt kijött három nagylemez, ha a kicsiket nem számolom és azért még ha csak finom hangolják is mindig a dolgokat, egy jól látható íve azért van a kiadványoknak. A Christfucker pedig az eddigi legocsmányabb és legundorítóbb lemezük lett. Most egy sokkal nagyobb kanálal merítettek a black metalból, annak is a dohos, penészes, Beherit poszteres garázsban döglős verziójából, na meg egy kevés szutykos sludgeból is. Magyarul minden nyers mint a frissen levágott bárányka, minden acsarog, recseg és rozsdás kés módjára vágja a húst. Szarul szól, oh még milyen szarul, de "jól szarul". Mosdatlan és reszelős az egész. Sokszor Matt hangja is már összegerjed a gitárokkal, olyan elvetemült effekteket raknak rá, hogy az már embertelen. Mélyre, magasra egyaránt.

A noiseos, industrialos effektek pedig tovább erősitik az másvilági pokoljárás hangulatát, Dante nagyon jól tudja már hol jár, de azért a 2000-es évek eleji screamos gitárvezetések, még néha eszébe jutatják, hogy csak emberből van ő is. A vékány, tiszta, pattogós dallamok nagyon jól kontrasztba vannak ezzekel a füstös, recsegős témákkal és effektekkel. Így akármennyire is ocsmány, kételyekben és gyülöletben úszó nihilista pokoljárás ez, még se fárasztó, sőt hallgatatja magát. A nosie viszont biztos nem véletlen hiszen a Uniform énekese Ben Greenberg kutyulta nekik a cuccot, ahogy az sem, hogy sok klasszikus noise rockos pillanatott is lehet kapni. Így ennek tudatában pedig, egyre jobban látni a Uniformra hajazó megoldásokat is. Az elmúlás jegyeit hordozó, omladozó falakról vissza veredő érzelem hullámok, amik hol gyűlöletben, hol frusztrációban, hol pedig egy sima rohadjál megben manifesztálódnak, ölelkeznek a lágyabb dallamokkal. Amiből viszont boldogság nem fog fakadni, csak egy eszköz, hogy zeneibb valójában élvezd vagy fájd a szenvedést, ahogy a nihilista légycsapó vág rá, az lelkedre, ami egy csotány életénél is kevesebbett ér.

9/10