Van ez a banda aminek se kimondani, se leírni nem tudom a nevét és mindezek mellet az előző anyaguk, az egyik kedvenc black metal lemezem. Így nem is volt kérdés, hogy várom az új lemezt és általában mindig nagy elvárásokkal, ha a kedvenceimről van szó. Nem tehetek róla, ilyen kis rajongó, érzelmes típus vagyok. Az előzmények egész jók voltak, sőt a Makó Dávidos kollabb pedig több mint kecsegtető.

Ők sosem voltak az a tipikus black metal zenekar, bár ha már az én kedvenceim ez valamelyest sejthető is. Post-black metalnak simán mondom, bár elég sok kísérletezésük túl mutat ezen a besoroláson is, elég csak a klippes Immortal dalra gondolni az aktuális lemezről. Főszerepben továbbra is a dallamok és az atmoszfére teremtése van. Egy olyan világ megalkotása ami egyszerre gyötrelmes, de mégis van benne valami romlott szépség és melankólia. Elég jól lavíroznak a simogató dallamok és a klasszikus tremolos süvítések között. Legjobban kiemelendő ahogy Tobias a dobbal leköveti a lágy részeket és az abálást is, simán úgy lopja a showt mint pár éve a Dürerben, ahol szinte igéző volt a játéka, már ameddig láttam (kurva anyád volán). Azt kijelenthetjük, hogy eddig ez a legváltozatosabb és legkísérletezőbb lemezük. Ez a vérfrissítés vagy legalábbis letisztázott irány nagyon jót tett a zenekarnak. Eddig, azért hiába volt mindig egy lágyabb post-rockosabb oldala is a bandának, mindig is kemények maradtak zeneileg. Vagyis inkább azt mondanám, hogy az összkép a végére mindig úgy jött ki, hogy ők azért egy zúzós ( fhu de utálom ezt a szót) black metal zenekar. Na ezt most már egy kicsit felrúgták, ami minden haza beszélés nélkül az Immortalon vehető észre a legjobban. Makó Dávid ide vagy oda, ez lett a lemez legjobb dala is. Tökéletesen egybe fésülték a két zeneivilágot és abból született valami, amiben mindkettő formáció benne van, de valahogy mégis másabb és egyedibb, mint külön-külön. Egyszerre van jelen egy keserédes már-már popos íz, de közben pedig egy harcias küzdeni vágyás is, Dávid hangja pedig hibátlan. Kicsit furának érzem, hogy miután ennyire kilépnek a komfortzónájukból, mert bármennyire is kísérletezők szerintem ezzel a dallal azt tették, egy sokkal klasszikusabb hangszerelésű, az északi fekete fémeket idéző aprítással folytatják. Mintha félnének, hogy mi lesz ennek a következménye és gyorsan bedobták a Morgent, hogy "nyugi van tesók ilyet is tudunk még!" Persze ez sem egy szokványos "üss és fuss" norvég black metal, de egy olyan húzás amin nem lepődök meg tőlük.

A be és levezetést kivéve a dalok maguk nagyon hosszúak, viszont mind szépen meg van töltve végig. Azt nem mondanám, hogy minden váltás, téma vagy éppen hangulat fokozás működött volna nálam, többször is éreztem, hogy elmarad a katarzis. Ami azért volt fájó, mert a felépítések és a dalok struktúrája pedig szinte kiváló, éreztem, hogy itt valami hatalmasnak kell következni, mégis párszor besült a dolog számomra. Sokkal bátrabban is nyúlhattak volna a kísérletezősebb irányba, így kicsit tesze-toszának érződik, hogy elindulunk valamerre, de aztán mégis vissza kanyarodunk a régi irányba. Ez persze lehet tudatos, hogy nem akartak egyből mindent eldobni, de engem zavart. Főleg, hogy az utolsó Haven című dalnál már megint nagyon megugrottak, egy nagyon negédes irányba, ami a dal címét olvasva valószínűleg szándékos volt, az énekkel sikerült egy éteri és angyali hangzásra, hangulatra hozni lezárást, több hasonlóra vágytam, de valahogy még sem működött, szóval a végére lehet csak nekik volt igazuk a felépítéssel. A végére kicsit negatív felhangú lett az ajánló, de ilyesmiről szó sincs! A Finissterret nem sikerült megugrani, lehet nem is az volt a cél. Nem ez a legjobb lemezük, de az biztos, hogy a legváltozatosabb és nekem tuti ott van az idei legjobb black cucmákok között.

8/10