Az év első hip-hop ajánlója, egy személyes kedvencem új lemeze lesz. Emberem Earl visszatért, amit szerintem nem csak én vártam már jó ideje, főleg az Armand Hammer-es feat után. Bár én azok kevesek közé tartozom akiknek a Doris a top nem a Some Rap Songs, de tény, hogy az egy eléggé eget rengető anyag volt, ami után nehéz nagyot pukkasztani. Már mióta jelen van a színtéren 2010 óta, tátott szájjal várják sokan mit gurít legközelebb. Sosem értem mikor trap meg új semmit mondó rappereket fikázó meme-eken jelenik meg a neve. Ember, ha már meme-elsz tájékozódj, mert Earl ha szereted, ha nem, egyértelműen az egyik legtehetségesebb és legizgalmasabb dalszerző lelenleg. Ez csak egy ilyen kis kitérő volt, mert már szúrta a szemem egy ideje.

Aki nem ismerné, már a pályája elején csainálta a bulit. Még a legelején 2010 környékén volt #freeearl mozgalom. A vicces az volt, hogy nem is volt börtönben. Csak az anyja elküldte egy bentlakásos iskolába, mert már 16 évesen drog problámákkal küszködött, ez az akkori zenéjében vissza is köszönöm, meg az egész mentális állapota is aminek az eredménye volt. Tyler-rel együtt benne voltak az Odd Future kollektívában, de ő ebből gyorsan ki is kopott, mert egyértelműen egy teljesen más hangzást kezdett el képviselni. Az a hangzás pedig a szürreális, éj sötét beateket és ultra személyes és érzelmes szövegeket takarta. Amikben nem félt kitérni arra sem, hogy milyen dolgok miatt küszködik depresszióval. Mindezt tette úgy, hogy nem volt színesre festve a haja, meg kivarva a pofája, ami el venné az egész élét. Ő csak egy karikás szemű gizda gyerek volt, és amikor azt mondta, hogy szarul van mert elhagyta az apja, meg szarul van mert nem tud beilleszkedni, mert a fehéreknek túl fekete, a feketéknek meg túl fehér, azt simán elhitted és nem kérdőjelezted meg egy pillanatig sem, hogy nem őszinte. Szóval a zenéje sötét, súlyos, és nagy totálos betekintést enged egy fiatal srác elméjébe, ahol az anyjával való rossz kapcsolata, nagy mamája elvesztése, és egyszerűen csak egy elveszet fiatal gondolatainak harcait hallgathattuk, fájdalmas flow-kal tolmácsolva.

Az új lemez viszont más, Earl felnőtt. Az egy dolog, hogy az egész lemezt átjárja a pandémia, az izoláció, a oltás bohóckodás, szóval közel sem egy feel good anyag. Viszont egyértelműen az optimizmus felé indult el. Ennek oka biztosan az, hogy már neki is van gyereke és mint minden normális ember nem akarja, hogy olyan gyerekkora legyen, mint amilyen neki volt. Vannak utalások régi dolgokra, még MF Doom-ra is, meg simán felismered, hogy ez ő, de mégis újabb és összeszedettebbnek hat. A beatek tiszták, sokszor, elszállósak és lebegősek, miközben a flow hol full absztrakt trip, hol pedig egy klasszikusabb hangvétel, egy szinte már vicces, csipogós beat-re. Ami talán a legfeltűnőbb, hogy nagyon kerek az egész. 24 percben le van tolva 10 dal, mint egy klasszikus hardcore lemezen. Emellet pedig a dalok több mint fele el sem éri a 2 percet, lényegretörő és töményen zanzásított a cucc és kurva jól áll neki. Vannak a szokásos érzelmes szövegek, amik komoly dolgokat tárgyalnak, de vannak csak sima vibe-olgatós track-ek is. A hibátlan feat-ekről nem is beszélve, egyértelműen a két legerősebb dal a lemez közepi Vision és Tabula Rasa.

Az van, hogy Earl változott. A zenéje is változott, itt most keveredik a régi az újjal, de úgy, hogy közben továbbra is az a gizda, nyomi gyerek világbajnok dumákkal és erős beatekkel akit megszerettünk. Lehet nem fog mindenkinek tetszeni amit hall, nálam viszont hallgatásról hallgatásra egyre jobb.

8.5/10