Most magamhoz képest kicsit másabb vizekre evezek, de az van, hogy a kedvenc ambient projektemnek új cucca van, amiről mindenképpen kell ,hogy nomy legyen a Barlangban. Naga meg el van foglalva, éppen CS 1.6-ban lövöldözi halomra az embereket, a zenei életből való kivonulás és felfrissülés címen. Úgyhogy, ezt most behúztam előle, pedig az ambient az Ő asztala, jobban is ért hozzá, meg általánosságban jobban is érdekli. Az már csak hab a tortán, hogy a Hadewych előző lemezét, ami azóta is az egyik kedvenc ambient lemezem, még Ő mutatta.

Itt már ki is térhetünk arra, hogy hiába hívom ambient-nek, ez nem teljesen igaz, mert ennél egy sokkal szerteágazóbb és összetettebb dologról van szó. Van itt az industrial-on, a rituális lódobogáson, az enyhe black metal ízeken át minden, még drone, folk vagy akár jazz is. Ennek a holland zenei kollektívának, mert elméletileg kollektíva, legalábbis találtam már rá utaló mondatokat, ez a harmadik lemeze. Szóval kérdőjelek azok vannak, nem tudom tudatosan, vagy csak leszarják, de sikerül fenn tartania(uk) azt a látszatott, hogy csak néhány csuklyás kultista, egy rozsdás tömlöc aljában végzi a muzikális rituálékat. Ebben az esetben ha megtervezett azért, ha nem, meg pont azért zseniális az egész attitűd, ami simán hozzá ad a zene értékéhez is.

Nehéz körbe írni, hogy milyen is a zene. Mély, rituális, filmzene szerű. Amiben a hosszan kitartott hangulatok, a kultista kántálások és szavalások, egy teljesen másik dimenzióba röpítenek el minket. Egy groteszk világba, ahol a kátrány sötét tónusok, enyhébb szürkével keverednek, az abszurditás létsíkján, ahol állva tapsolsz annak, hogy hangjegyekkel kínozzák az elmédet. Kolosszális hangulatok járják körbe a lemezt, az első dal kezdése, még szépen lágyan kezünket fogva vezet be minket ebbe a világba, de a háttérben már hallani lehet, a borítón látható, keresztrefeszített lény jajveszékelését. Az állandó, selymes morajlás, ami a háttérben zúg a bőrünk alá tolakszik, közben pedig mindeféle istentelen hangszerek kúsznak be az összképbe. Valami csak egy aprócska szinte észrevehetetlen hangot penget, de mégis ezek az apró részletek is hozzáadnak a kétségbeesés, és az elveszettség érzéséhez. Amitől az az érzésünk támad, ha jobban átadjuk magunkat a hangulatnak, mintha valami lovecraftiánus, az emberi elmével felfoghatatlan, hatalmas lények lábánál, akik a létezésünkről se tudnak, imádkoznánk a lelki üdvönkért.

A zseniális hangulat teremtés mellet, nem lehet szó nélkül elmenni, a hangzás és a hangszer használat mellet sem. Akárki is csinálják a Hadewych-et, egy biztos, a stílusok és a hangszerek fekete öves mesterei. Tankönyvbe illően olvasztják ebbe a különböző stílusokat. Képesek apró zörejekkel és üvegcsörgésekkel olyan hatásokat elérni, amit mások egy félórás drone, gitár kínzással sem és mindezt pár másodperc alatt, mert olyan szinten illenek egymásba a részletek, mint a legó és azonnal hat minden. Hiába csak fél óra a lemez, lényegtelen, nekik nincs szükségük tíz perces felvezetőkre ahhoz, hogy működjön a hangulat, mert az első pillanattól kezdve berántanak a saját világukba és onnantól már csak a levegőért kapkadunk a játékidő végéig. Csak a dobbal képesek úgy játszani az idegeinkkel, hogy a legtöbb modern horror film zeneszerzője is meg irigyelhetné, hiába tűz be a nap az ablakon most is, mert gyűjtöm a D-vitamint a délutáni műszakra, az az érzés kerülget, hogy valaki figyel a sarokból. Valaki aki ott gubbaszt a Hellboy omnibus árnyékában és csak rám vár. A hangerővel is nagyon kreatívan bánnak, minden hangszernek meg van a pillanyatni helyzetben a szerepe és hangerő annak figyelembe vételével van kiosztva, hogy minek mi éppen a feladata és milyen hatást akarnak elérni vele. Midenegyes hang tökéletesen tisztán szól és ott és akkor amikor kell neki. Teljesen modernek tűnik a hangzás, még sem kelti azt az érzést, hogy a laptopon húzták helyre a dobot, pedig valószínűleg ez történt egyébként. Minden hangszer és minta él, lélegzik és kikezdhetetlen része ennek a hatalmas, összetett, organikus lénynek.

A zenei változatosságot bizonyítandó, az utolsó tétel kicsit vissza vesz a horroból és a groteszkből. A sötét tónusok, egy picit világosabb szürkére váltanak és klasszikusabb ambient lezárást kapunk, ami mondjuk kiteszi a lemez felét. Mielőtt már éppen elhinnénk, hogy jön a megváltás, egy erőteljes kardcsapással kezdünk vissza zuhanni, abba szürreális lyukba, amiben a háromfejű nyúl próbált minket elkalauzolni a lemez első felében. Erősen darkjazz-es, főleg Bohren-es megoldások és hátborzongató spokenword tesz pontot ennek a 34 perces utazásnak a végére.

az év első pukkanós 10/10-e