Az első fél év eddig elég erős volt hip-hop szempontjából, legalábbis nekem. Mondom ezt úgy, hogy rohadt válogatós vagyok ebben a stílusban. Hiába vártam a Denzel lemezt is, mint a messiást, azon is voltak dolgok amik nagyon nem tetszettek, hiába zseni a gyerek. Szar az ízésem ebben a stílusban, na. Viszont cserébe kedvenc embereim közül, már hárman is droppoltak idén, Earl, Billy meg ma már jött az új Dalek is. De menjünk sorjában. Billy Woods az a csávó, akinek 2019 óta minden évben köze van az év hip-hop lemezéhez. 19-ben ugye a legutóbbi solo lemeze, bár volt segítságe Kenny Segal személyében, 20-ban Moor Mother-el az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb és legjobb lemezén, tavaly meg a saját kölyke kutyájával borzolta az alternatív kedélyeket az Armand Hammer-el, Elucid-al karöltve. Most pedig itt a kovetkező solo.

Ő az, az arc akinek ha csak felszínesen is megnézzük az életét, egyből tudni fogjuk, hogy a zenéje nem a fegyver zsíros kivagyiságról fog szólni. Az anyja angol irodalom tanár, az apja pedig Marxista író és a Zimbabwe-i kormány tagja volt, nem mellesleg aktívan részt vett a Rodéziai bozótháborúban is. Két mondat infó alapján már lehet látni, hogy volt honnan magára szedni a későbbi zenei karrierjét meghatárózó hatásokat. 2003 óta saját studiója is van és bár hiába elismert az undergroundon belül, sose sikerült kitörnie, hiába szeretné, hogy minél több emberhez elérjen az üzenete. Jól is van ez így, én azt mondom, túl fura és túl sok figyelmet igénylő cucc ez ahhoz, hogy valaha is befusson, akit meg érdekel jó eséllyel rá fog találni így is.

"Europeans decided what Blackness was" mondta Billy egy nem régi interjúban. Ez az a mondat ami az alapját adja az egész lemeznek. Eleve az album címe, Aethiopes, egy régi kifejezés, amit az európai kolonizálók használtak a feketékre. Ez egy olyan téma, amit gyakran körbe jár, minden féle projektjében. Valószínűleg a Zimbabwe-ben töltött gyerekkora elég nagy hatással volt rá és aztán ez találkozott a new york-i hip-hop kultúrával. Ami van akkora nagy hatású királyság, mint mondjuk a skandináv black metal. Az olyan előadóknak mint Ő is, akiknek van valamilyen kapcsolatuk az őshazával, van egy furcsa, szinte leírhatatlan hangulata, ami szinte ösztönösen árad belőlük. Egyfajta vad intellgencia, valami nyers és egyszerre mégis selymes magával ragadó bölcsesség, amikor már nem is igazán rap-ről beszélünk, hanem költészetről.

Most DJ Preservation adta alá a lovat. Aki Billy elmondása szerint nem beat-eket, hanem hangulatokat csinál. Ennél jobban le se lehetett volna írni, hogy mi megy végve ezen az anyagon. Billy szürreális, sokkolóan leíró szövegeihez tökéletesen illenek, ezek a sokszor dobok nélküli, sötét spirálként forrongó dallamok. Amiben a szaxofonon és minden féle fúvós hangszeren át sok minden megtalálható. A cél, hogy szürreális és komor legyen, ezt pedig tökéletesen teljesíti, annyira, hogy szerintem eddig Ő kapta el a legjobban azt ami Billy-nek kell. Emellé érkeznek a húsba vágó rímek, amik sokszor nem is rímelnek, mert már inkább spoken word. Amik olyan hatásosa írnak le hangulatokat és jeleneteket, hogy azonnal oda tudja magát képzelni az ember, teszi ezt minden féle perspektívából. Például mikor jönnek a kolonizálók: "They came on all fours/ Waterborne, eyes like Jaws/ Bones litter the beach, gnawed.” Vagy amikor elmegy a múzeumba, de addig van csavarva a dolog, hogy saját magát találja az üveg mögött: "Fire in the cane fields, generational trauma/ At the museum, eyes glassy from the pain pills, me and her in the diorama.” A szövegek tele vannak történelmi fact-ekkel, eseményekkel, épp annyira, mint metafórákkal, hangulatképekkel. Ez egy olyan lemez, aminek csak a szöveg böngészése ad egy olyan élményt , mint egy film és ad annyi gondokodni és beszélgetni valót, mint mondjuk 20 másik lemez. Az egész egy zseni Rembrant festménybe van csomagolva, a belséjeb pedig eléggé fincsi feat-ek is vannak, mondjuk sose gondoltam volna, hogy El-P-t fogok látni egy Billy Woods lemezen.

Fekete lyuk szerű absztrakt beatek, amik nem valószínű, hogy vissza fognak köszönni a rádióban, vagy akár a Grammy-díj átadón. Viszont aki éli ez ilyen nyaka-tekert, szürreális hangulatokat, az ennél jobb lemezt nehezen fog találni jelenleg, az idei felhozatalból. Emellé a nyers, lélekbe maró sorok azok amik teljesen szét fognak vinni. Dalek felkészül.

elemezgetős groteszk 9.5/10