Pár hete mikor ment a Roadburn, épp egy szeszesital kimérésben mulattam az időt és két kávés sour ale között jött egy értesítő a Gilead Media-tól, hogy nesze, zabálj Mizmor/Thou kollab lemez. Nem sok kellet, hogy ott hagyjam Dunwich-et és haza szaladjak meghallgatni, de nem tettem, kibírtam. Szívesen, ez vagyok én! Szóval csak úgy a semmiből elénk vágták ezt a szörnyeteget, mint valami mérgezett tápot a főtéri galambok elé, akik egyből rárepülnek és nem is tudják, hogy az életük és a lelkük az ára ennek az ínyencségnek. Az egész anyag teljesen titokban készült és az említett Roadburn fesztiválon debütált, élőben, gondolom badncamp-re is azzal párhuzamosan rakták fel. Az amit egyébként ezek a hollandok művelnek fesztivál alatt, az valami csillagászati magaslatokban járó brutalitás, mondom ezt úgy, hogy mindent csak videóról szoktam nézni és nem is érdekel az összes zenekar. Szóval igazából, jobban bele gondolva nem is meglepő, hogy itt volt hallható először az év egyik legjobb lemeze. Ez a két banda, egyébként is valahol a tejúton jár a színtér nagy részéhez képest, de ezt már elmondtam párszor, főleg a Thou a kapcsán. Akik a számomra teljesen érdektelen cover lemezek után, olyan kollaborációs anyagokat adnak ki sorban, hogy csak kapkodni tudom a fejünket.

Ez a kettő formáció azért nem áll annyira messze egymástól, hogy nagyon meg kéne lepődni azon, hogy megléptek egy ilyen lemezt. Kb evidens volt, hogy számíthatunk egy ilyenre, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Itt megint az a helyzet, hogy jöttek jobbról meg balról aztán az egyenesben olyat hoztak össze, amiben benne vannak a legjobb részek mindkettőből. Hasonló hagulatvilágokból érkeztek, de itt egybe fonódnak és hatványozódnak, a fájdalom, a kétségbeesés, a reménytelenség, a lelket likvidáló ambrózia, amit ők zenének neveznek. Nekem a Thou énekben mindig picit unalmas volt, mármint a zenéhez képest. Itt viszont Bryan olyat oda basz, hogy a pokol hét bugyrának a fala adja a másikat. Erre jönnek még rá, a melankólikus, depresszív riffek, amik kézen fogva vezetnek be a fájdalom labirintusába, ahol Bryan halál sikolya visszhangzik a falak között. Maga a zene nem túl bonyolult, simán megmarad a doom/sludge keretein belül, amibe Liam hozza a Mizmor-os black témákat tremolo melódiákat, amik viszont simán füllbemászóak és megjegyezhetőek. A ritmika és a váltások pedig olyanok, mintha patika mérlegen lettek volna kiszámítva az arányok. Mintha egy csónakban ülnénk, amit szépen lassan visz magával az ár, mi pedig csak gyönyörküdünk a tájban. Mert annak ellenére, hogy mennyire szívfacsaró lemezről van szó, tele van szebbnél szebb pillanatokkal és sötét romantikával. Annyira, hogy az, az egy óra simán elrepül úgy, hogy észre se vesszük. Amennyire nyers és erőteljes a srácok vokálja, a zene annyira simulékony és lágy, teszi mindezt úgy, hogy irdatlan súlyos. Ez most kicsit ellentmondásosra sikerült, de ha csak egy dalt is meghallgattok róla, tudni fogjátok hogy értem. Egy szó mint száz évvégi listás az tuti. Sőt szerintem ez a legjobb Thou és a legjobb Mizmor lemez is egyben, felnyomták egymást a csúcsra és onnan ugrottak fejest, a kénköves kínok, szilánkokkal tele szórt entrópiájába.

patkányméreg a léleknek 9.5/10