A múltkori Mizmor/Thou lemez után itt van egy, ami szintén egy fesztiválon debütált, csak egy kicsit más körülémények között. A Chaux-de-Fonds movie festival adott helyett ennek a lemeznek, Luhlae x The Witch munkacímen futott a cucc és nem más dolgott tűzött ki célul maga elé, minthogy egy alternatív post-black soundtracket biztosítson, Robert Eggers 2015-ös, zseniális folk horror-jához, a VVitch-hez. Azóta felvették az Yrre nevet és teljes értékű zenekarrá vált a felállás.

Ez a koncepció nagyon érdekesen hangzik, de azért ha jobban bele gondolunk, elég sok buktatója van. Vagy ha nem is sok, az a kevés az elég komoly. Eleve, ha nem sikerül meg közelíteni a film hangulatvilágát, mehet is minden a kukába. Persze attól még lehet zeneileg egy jó lemez, de ha a saját célját, koncepcióját nem képes elérni, beszélhetünk-e egyáltalán jó lemezről? Főleg egy ilyen film esetében, ahol az atmoszféra a legerősebb, ami tökéletesen leköveti Eggers vízióit. Már a borító sincs túl bonyolítva, fekete-fehérben szépen megrajzolva Black Philip, a film központi alakja, aki igazából nincs is a központban. Nincs semmi háttér, mintha ez is utalás lenne arra, hogy ennyi a lényeg. Amikor az Onginnan elindul az első ami biztos füllbe tűnik, az a nagyon erős hangzás. Meg a lassan hangról hangra építkező hangulat, ahogy alattomosan jön be a öblös dob, a csörgő vagy mi a tököm és ahogy minden érik össze. A dal felénél felrobban a boszorkány üst és azt várnánk hogy ezzel szét is lett verve minden, de nem. A dob nyomja felfelé a pumpát és egy sötét erdőben menekülve találjuk magunkat, csak éppen nem látjuk azt aki üldöz minket és ettől az a frusztráló érzésünk lesz, hogy tudjuk, hogy van itt valaki de még se látjuk. A dal felépítése hibátlan és a végén eljön a katarzis, az a katarzis ami több mint egy percig tart is.

A lemez legnagyobb erőssége, hogy tényleg sikerül a filmhez hasonló hangulatot teremteni. Bár ezt most olyan, ha nem olvasnám hozzá a leírást, eszembe se jutna valószínűleg, hogy miről van itt szó. Amellett, hogy ultra maszatolós ez a fél óra, tele van fogós és megjegyezhető dallamokkal, pillanatokkal, amiből látszik, hogy ez nem ilyen kamu lebegés, célja és értelme van, minden effektnek, ki tartott hangnak és lágy dob ütésnek is. Ének nem sok van, mondjuk azt a keveset sem lehet érteni nagyon, de igazából nem is hiányzik, bár tény, hogy ezek a rituális motyogások rohadt erősek, de a hangszerek többnyire magukért beszélnek. Ködös minden és nyomasztó, a szürkületi erdő átható magánya, amikor mágiától és a természetfelettitől vibrál a levegő. Valaki figyel téged, pedig egyedül vagy, néha egy-egy ág reccsenés, levél zörgés jelzi azt, hogy nem teljesen üres a környék. Valaki hív magához, nem mondja senki, csak érzed. Érzed a hívást az erdő mélyére ahol egyre sötétebb van. Ahol meztelen testek járják dicstelen táncukat, várnak maguk közé, hogy te is egy legyél közölük. Ettől a lemeztől kb pont azt az érzést kapod, azt a nyomasztó, de egyszerre csodálatosan félelmetes és megmagyarázhatatlan érzést, mint amiket Thomasin kapott az utolsó lebegős jelenetekben.

sok lesz már idén a 10/10, de pont leszarom 10/10