Ha John Hoffman neve mond neked valamit, akkor jó helyen jársz. Ha nem az se baj, de mivel a Barlangban bóklászol, legalább az a név, hogy Weekend Nachos tuti, hogy mond valamit. Hogy az sem? Akkor bassza kutya, mindegy. Ha ismerősek az előbb emlegetett dolgok, mármint John Hoffman cuccai, akkor kb. sejtheted, hogy mire kell itt számítani. Ha viszont nem, akkor sajnos az én érték ítéletemre kell hagyatkoznod, de annyit mondok, nem véletlenül van itt az oldalon.

A Weekend Nachos már régen a földbe állt, sajnos. Viszont, van helyette Ledge, amit tartok, hogy All I Hope For továbbra is az utóbbi évek egyik legjobb sludge lemeze, amiről anno, meg is emlékeztem a Forgácson. A Stomach pedig a Ledge dolgait viszi továb. Itt hősünk megint egyedül dolgozik, legalábbis nem találtam utalást rá sehol, hogy lenne segítsége. Valószínűleg, mint az előző bandáinál, majd ez is zenekarrá növi ki magát, hogy utána az egyedül zenélésre vágyva egy újabb projektet hozzon létre. Aminek én kifejezetten örülök. Mint mindig az irány megint csak hasonló, de az arányokkal volt egy kis babrálás. Amíg a Ledgeben elég komolyan mentek a váltások és a témázgatások, addig itt kicsit egyenesebb az irány, néhány minimális kitérőtől eltekintve.

A recept egyszerű: minden geci lassú, kivéve mikor nem, mert akkor powerviolence. De, ha ez még nem lenne elég, telibe van verve kakofón noise idegborzolásokkal. Meg a szokásos Hoffman vokállal, aki megint valami démon fasza mellől hőbörög, a pokol sokadik bugyrából. Négy dalban és fél órában, kapunk mindenféle depresszív, antiszociális fájdalom kiáltásokat, és nyomorúságban lubickolást is. Kell ez nekünk? Nyilván kell! Lassú és monoton, minden perce a kín egy megtestesülése, leránt a kátrányos iszap legmélyére. Zúg, búg, visít, és olyanokat gerjeszt, amitől jómagam is begerjedek. A noise a nihilista elme tápláléka, itt meg lehet zabálni dögivel, mint tyúk a taknyot, amiből a Hell Vill óta nem jön ki. Ennek a faszinak egyértelmű, hogy van valami baja, hogy késztetést érez arra, hogy ne csak egy vagy kettő zenekarral, hanem állandó szállítója legyen a fájdalomnak, a kilátástalanságnak, a modern emberi lélek mocskának. Az meg már a saját perverziónk, hogy ennek nem, hogy örülünk, hanem állva tapsolunk. Én legalábbis biztos. Nyilván tetszik a lemez, mert Hoffman. Az viszont tény, hogy a hangulat az, ami elviszi a hátán, hiába van benne kb. minden amiért rajongok, még sem sikerült olyan erős dalokat írni, mint pl. az előző Ledge karikára. Elméletileg már készül a nagylemez, én várom, van egy olyan érzésem, hogy minden kertelés nélkül le fog taszítani a mélybe, és még komolyabbak lesznek a dalok is.

okádék 7/10