Ez a nap is eljött, igaz 6 évet kellet várni rá, de végre itt van a negyedik Wormrot album. Vágjátok? Azok a srácok, akik kb 15 éve kirobbantak a szingapúri csatornák legmélyéről és pillanatok alatt bebetonozták magukat a modern grindcore zászlóvivői közé. Időközben Arif kilépett a zenekarból, ami kurva szomorú, de most koncentráljunk a pozitívabb dolgokra. Itt az utolsó lemez, amin szerepel és azt annyira oda tette amennyire csak lehet.

Miközben én már szénné hallgattam a lemezt megjelenés óta, azóta mennek a viták meg a verekedések fórumokon, kommentekben, hogy grindcore-e még egyáltalán az, amit csinálnak. Hogy a viharba ne lenne az, csak éppen tett egy lépést előre, fogta a drótkerítéses határokat és testiépségüket figyelmen kívül hagyva a nyakukba kapták és lebaszták pár méterrel arrébb. Nem is értem, hogy miért volt ez meglepő tőlük, hiszen minden jel arra mutatott eddig is, hogy valami hasonlót fognak lépni, bár az senki se gondolt, hogy ekkora lesz a lépés.

A Hissben az a csodás, hogy itt van 21 dal, 33 percben amire akár a post grindcore jelzőt is rálehet sütni, mégis teljes mértékben hűek maradtak a gyökerekhez. És sikerült, úgy új dolgokat beemelni a zenéjükben, hogy teljesen természetesnek hasson. Szinte dalokként mások ás mások a hatások, mégis minden track bele van csomagolva ebbe az erőszakos, intenzív, ultra gyors és kegyetlen grindcore csomagolásba. Sikerült nekik úgy letenni egy fél órás lemezt az asztalra, ami egyébként grindcorenak még sok is lenne, alaphangon, hogy minden dalban van valami fogós, megjegyezhető pillanat, motívum. Köztudott, hogy imádom a grindcoret, de legtöbb kedvenc lemezemről annál többet nem igen tudok mondani, hogy jah geci gyors, meg szétbasz, meg faszán szól. Itt viszont pillanatról pillanatra jönnek azok a részletek vagy éppen az olyan dalok, amiből, ha egy jut egy átlag banda lemezére, már két kezüket összeteszik, hogy megcsináltuk. New York hardcoreon át a death metalig minden van, post hardcore, sőt még noise rock is, noise, ambient. Ezekre a stílusok adják a dalok oldalbordáját, miközben a gerinc továbbra is a vegytiszta grindcore. Ilyen szempontból az Odraza Rzeczom című lemeze volt hasonló. Ahol szinte minden hatásukat valami dalba foglalták, ezzel téve valami ars poeticai állásfoglalást vagy mi a faszt, ahogy a művelt francia mondja.

Az olyan pillanatok, mint a Broken Mazeben a dallamos ének, ami simán lehetne egy Enslaved lemezen is, eléggé meglepő volt első hallásra, pedig még csak a második dalnál tartunk. A következő dalban pedig már megint más az ének, a thrashes alapok Arif rávert egy klasszikus bebaszott crossover vokált, a háttérben a gitár meg olyanokat ügyeskedik, hogy az már a pofátlanság határát súrolja. A When talking Fails..en meg már New Yorkban vagyunk a hangszereken és a csorda vokállal is. Mindegyik dalban van valami amire érdemes oda figyelni, ami emlékezetessé teszi. A hangzás természetesen hibátlan, ahogy a hangszeres teljesítmény is. Viszont, amit Arif csinál az valami embertelen, sátáni paktumnak lehet csak a jutalma. Mert ez a gyerek, amit itt leművel az valami kegyetlen, nincs olyan stílus, amiben ne tudna megszólalni. A black metal károgáson át, a death metal hörgésig a magas és mély screamig szó szerint, minden túlzás nélkül itt minden van. Nem tudom, hogy már a munka után jött a döntés a zenekar elhagyásáról, de az biztos, hogy nagyon oda tette magát és hatalmas űrt hagyott maga után, amit nagyon nehéz lesz betölteni. Szóval sok sikert annak, aki majd a nyomdokaiba akar lépni. Egyébként nemzetközi meghallgatás van náluk az énekesi posztra, szóval aki érzi magában az erőt tegyen egy próbát.

sokadik idei 10/10

Ui: Egyébként meg hegedű grindcoreban?? Hát az apátokfaszát, imádom :D