Ezt a lemezt vártam a legjobban idén. Jó, tény, szoktam lelkesedni dolgokért, látványosan és sokszor, de a Chat Pile azért egy hangyafasznyival a Wormrot vagy akár az Imperial előtt volt. Az előző két EP és a Portrayalos split után tűkön ülve vártam, hogy mikor hoz ki a Chat Pile egy teljes hosszúságú lemezt. Na, meg arra is kíváncsi voltam, hogy hosszabb jatékidővel is tudják-e hozni azt, amit rövidebben szinte hibátlanul.

A hely Oklahoma City, „mid” Amerika és azt tudjuk, hogy aminek a nevében benne van a mid, az érzelmes és fájdalmas. Hiszen azon a környéken, legalábbis a zenéik alapján az almafán is nyomorúság nő. A cím se véletlen és a borító se, a téma többnyire a környék és az ottani élet nyomorúsága. Az, hogy a szabadság földje, az álmok ígérete, ahova a legtöbb ember vágyik, a jobb élet reményében, hogy lehet mégis egy toxikus emberi lelket és testet is megmérgező mételyes pöcegödör. Például a The Mask, egy 1978-as tömeggyilkosságról szól. Hogy ne legyen egyszerű, Raygun Busch énekes a gyilkos szemszögét felvéve meséli el a történteket. Az áldozatai, mint állatokat egymás mellé állítva lőtte agyon egy étteremben. Vagy a Why ahol azt kérdezgeti, hogy miért kell az embereknek az utcán élniük a nincstelenségben, mikor meg vannak hozzá az erőforrások, hogy ez ne így legyen. Teszi ezt többnyire egy mániákus sikoltásaival, vagy éppen egy súlyosan szorongó ember spoken word kínlódásával. Egy memeünk alatt volt szó róla, hogy annyira nem is para, a többiek szerint. Szerintem nem azért para, mert, hogy annyira undorító, vagy embertelen, vagy extrém. Hanem azért, mert annyira hibátlanul adja át, ezt a nihilista zaklatottságot, a kilátástalanságot és amerikai urbanizált dekadencia minden depresszív pillanatát. Tele van annyi keserű és negatív érzéssel, hogy már csak a hallgatása hanyatlásba taszítja az emberi lelket. Screamek, üvöltések, spoken word, mindez a 90-es évek alt/noise rock vokális stílusára ráhúzva.

A hangszeres osztagnak sem kell szégyenkeznie. Van itt minden, ami szemszájnak ingere. Riffek, riffek hátán, de még milyen riffek, te jó Isten. Középtempós noise találkozik az enyhén death-es sludge-al, röviden így lehetne leírni. Hosszan meg úgy, hogy a Jesus Lizard atom riffjei találkoznak, az Eyehategod undorító meth áztatta mocskával, a Big Black perveziójával és a Helmet meg mondjuk az Unwound elvontságával. Amivel összeraktak egy sok helyről ismerős, de mégis egyedi dolgot. Jah igen, sokan még rádobták a nu metal jelzőt is, meg néhányan le is köpködték őket e miatt. Ez nekem mondjuk eszembe se jutott, ameddig nem láttam tőlük azt a tweetet, hogy őket nem inspirálta a nu metal, őket a Korn inspirálta és ez kurva nagy különbség, egyébként tényleg az. És ahogy ezt elolvastam, már hallottam is, bár elég messzire kell menni, mert itt bizony a legjobb, a legnyersebb Kornról van szó, az első lemezről. Hangzásban és hangulatában is visszaköszön, sokszor. A gépszerű dobhangzás még egy kis industrialt is bedob a tarsolyba. Amit már az eleje óta nem értek, hiszen van dobosuk, nem mintha nem illene ide.

Patkány lelkű, csótány testű, toxikusan szónikus kínhimnuszok a világról. Mert ez bizony a világról szól, csak tettek bele annyi trükköt, hogy a saját környezetük a példa rá. Ettől lesz ennyire életszerűen fájdalmas és szomorú.

mételyesen 15/10