Wound Man – Human Outline (2023)

Első versenyzőnk a New Bedford-i Wound Man. Akik jó hallható módon nem tudták eldönteni, hogy hardcore vagy powerviolence-t akarnak játszani, így a legegyszerűbb megoldást választották. Játszák mindkettőt, egyszerre. Ennek eredménye ez a csodás 19 perc, amiben egymást váltják a seggrázós hadrcore témák és az ökölrázós erőerőszak szegmensek. A lassú már-már sludge-os részek tökéletesen építik fel a gyors részeket, amitől fejjel akarsz menni a falnak, csak, hogy megbizonyosodj róla, hogy az legalább van annyira kemény, mint amit leművelnek. És van. Az énekes állandó morgása, mint valami veszett kutya csak tovább erősíti ezt a mocskos, sötét hangulatot, ami kb akkor uralkodik el rajtad, amikor egy rossz környéken járva lesed, hogy melyik bokorból fognak kiugrani és lekéselni. Ezek meg lekéselnek a picsába, nagy megfejtések nélkül, csupán hangulatos abálgatásokkal.

Brain Tourniquet - …An Exprexison In Pain (2023)

Jaj, egy másik banda, ami rohadt jó és régóta követem, de mindig elfelejtem a nevét. Még szerencse, hogy az Iron Lung Records hűségesen küldi az értesítéseket, a megjelenéseiről. Mert ez bizony egy Iron Lángos kiadvány, ami már előre vetíti, hogy mit is kapunk, na meg milyen minőségben. A fekete-fehér gyerek koporsós borítóból, már sejthető, hogy itt se fogunk vidámkodni. A második Suicide Gown dal pedig már elég korán meg is koronázza, ezt az érzést. Kicsit hasonló, mint a Wound Man, hangzásban. Viszont itt nem találunk lassú felvezetéseket, hanem csak éppen, hogy pillanatokat, amikor megpihenünk, a rohadt izgi riffelések közben. Mert nagyon izgi témázgatások mennek itt, többször áttekintve más stílusokba is, mint a hardcore vagy már majdnem metalos megoldásokba. Kellően zajos, recseg, ropog, brummog, hümmög, de csak ésszel, nyersnek semmiképpen nem mondanám, de mégis jól esően karistolja a füleket. Az utolsó 10 perces dal pedig isten király. 10 dal, 20 perc, kell ennél több? Na ugye!?

Endless Swarm – Manifested Form (2023)

Az angol Endless Swarm-ot még a Drinking-nek köszönhetően ismertem meg, amikor Béla valami interjúban emlegette őket. Na itt végképp nem kell semmi újdonságot, vagy frissnek ható megoldásokat keresni. Ennek ellenére, a négy lemez közül nekem ez a kedvencem. Mert olyan szintű örömzenélés és stílus imádat van itt, hogy arra szavak nincsenek. Az egész egy szerelmeslevél a 90-es évek powerviolence bandáinak. Rohadt agresszív és gyors az egész, nyilván. Viszont sikerült nekik egy olyan lemezt írni, ami annak ellenére, hogy régi és hasonló megoldások tárháza, még se unalmas. Dalról dalra agresszívabb, dalról dalra keményebb, mindig hozzátesznek egy kis plusz mocskot. De annyira, hogy a végén nem csak a két öklöddel, hanem már a fejeddel is vered a falat. A stílus szerelmeseinek kötelező.

Sea of Shit – Self Titled LP (2023)

Na, ez nem sokkal maradt le az Endless Swarm után.  Hangzásában ez nyilván sokkal kompatibilisebb velem, mert zajos, sípol meg recseg. Egyszerű ember vagyok nekem ennél több nem is kell. Na jó de. És itt meg is kapom. Szinte csak egy perc körüli dalok, amik úgy pumpálják a vért a fejbe, hogy esélyes az agyvérzés is. A tempó eszeveszett, az ének úgy szintén. A legkirályabb mégis az, hogy nem csak úgy oda vannak baszva a zajok, mert attól majd súlyosabb lesz, mint elég sok zenekar esetében. Nyilván én azokat is zabálom. Viszont itt azt az érzést keltik, mintha célja lenne a sípolásnak. Lehet van, lehet nincs, fasz se tudja. Viszont sokszor olyan, mintha az effektek egy külön hangszer lennének és azzal nem csak színesítenek, hanem tényleges dallamokat játszanak. Ami nem csak ilyen zúgás, búgás, hanem tényleges alkotórésze a zenének. Miközben az egész teljesen mosdatlan, üt, vág, harap, karistol és a fogyasztása olyan kellemes, mint a falról lekapart penészé.