A Forming the Void zenekar egy tökéletes példa arra, hogy egy rohadt jó borító simán berántja az embert egy olyan lemezre, ami mellett egyébként nagy valószínűséggel elmenne. Így jártam a két évvel ezelőtti lemezükkel a Rift-el. A gyönyörű borító mamutsonka nagyságú riffeket és olyan ősember barlangból visszhangzó éneket takart, amit egyébként nagyon csípek. Hét alatt ez már a negyedik nagylemezük, ami nem kis teljesítmény, főleg annak tükrében, hogy egyik anyaguk jobb mint a másik. A játék neve egyébként, enyhén proggos stoner/sludge/doom, kis Mastodon, kis Baroness is érezhető, de dalírás tekintetében sokkal inkább a pszichedelikus doom zenék felől közelítik meg a dolgokat.

Ami legelsőnek fülbetűnt, hogy James hangja két év alatt rengeteget fejlődött. Sokkal technikásabb, érdekesebb hajlításokkal operál, egyértelműen az eddigi legjobb teljesítménye. Sőt mondhatjuk, hogy az egész zenéjük törzse. Az olyan dolgokat amik jól működtek, mindig magukkal hozták a következőre. Most ott tartunk, hogy van a lemezen hét dal, mind körülbelül öt perces és egyikben sincs egy pillanatnyi üresjárat sem, miközben nincsen túl nyújtva sem, mint a rétestészta. Tökéletes egyensúly van az éteri kalandozás és a koponyarepesztő súlyos témák között. Olyan melengető mint egy lassan égő tűz, hol lassú, hol gyorsabb, de mindig simogató marad. Hála a kiváló daloknak és felépítésüknek, szinte fel se tűnik és már másodjára megy. Igazából nincs is rajta mit beszélni, semmi különleges nincs ebben a bandában azon kívül, hogy rohadt jó a dallam érzékük , rohadt jó  dalokat is írnak, mind ezt rohadt jó énekkel. Aki szeretne egy sokszor hallgatós, mamut háton lovaglós kozmikus utazásban részt venni az ne habozzon, a stílus szerelmesei biztos nem fognak csalódni.