Minap láttam egyet abból a jéghegy a vízben meme-ből, ami női songwriterek-ről szólt. A tetején volt Emma Ruth Rundle, utána Chelsie Wolf, imádásom Lingua Ignota majd mint a legsúlyosabb, a legalján állt a Kira McSpice. Na ha valaki mutat nekem valamit, ami súlyosabb mint a Linuga Ignota, arra reflexből rárepülök, a Caligula-ról, meg úgy Kristin-ről is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, úgyhogy inkább hagyjuk is. Szóval ezek után nagy kíváncsisággal ugrottam fejest Kira McSpice világába

A név ne tévesszem meg senkit. Tudom úgy hangzik, mint egy az Oroszlánkirályhoz promozott Mcdonalds hambi, de a zene azért mást fog takarni. Az elején viszont azt leszögezem meglepő módon, hogy a meme-el nem értek egyet, számomra Kira munkássága se zeneileg, se érzelmileg meg se közelíti a Lingua Ignota-t. Ez persze teljesen szubjektív vélemény, úgy ahogy minden más is ezen az oldalon. Ez a 15 perces EP egy évvel követte az elég jól fogadott debüt lemezét. Mindkettőt végig hallgatva pedig a Kisasszony nem akarja beskatulyázni magát. Amíg a Prodrome inkább egy folkos, enyhén gothos cucc volt, addig az Aura-n erőtejesen az ambient irányába tolódott el dolog. Minimalista és kísérteties. Bársonyosan simogató fájdalom koszorú. Az éjsötét monotonitást csak Kira szirén éneke töri csak meg, lökve előre minket ebbe a homályos, dohos szobába. Vannak azok a napok amikor semmi se jó, de nem tudod miért. Nekem pont ilyen volt most a hétfő, fáj a lét és mindenki idegesít. Szar a kedved, pedig okod nincs rá. Én ilyenkor paraszt vagyok és ennek tetejére még valami lélekbaszó szart is hallgatok, mint például a The Saddest Landscape. Ezek után viszont simán válogathatok Kira McSpice cuccaiból. Puhán körbe ölel a sötétség, egyszerre szép és szívfacsaró, katarzis nincs csak a monotonitás rideg útvesztője. Van valami beteges abban, hogy egy egyértelműen sérült nő kiénekli magából minden fájdalmát, én meg örömmel hallgatom, sőt még ujjongok is neki.