A sorozat második részében, egy személyes kedvencemet hoztam el, a Tomusz személyében. Energiától kicsattanó hardcore ez, ha egyszerűsíteni akarnám. Ha nem akarom azt mondom, hogy van itt crust, post-hardcore, punk és minden egyéb jóból egy kicsi. Az utolsó lemezen pedig, már a post-metal is erőteljesen tiszteletét teszi. Viszont inkább haladjunk sorjában.

2014-ben kezdte el a dolgot Nagy Miki akkor még egyedül és három év alatt össze is pakolt három lemezt. Amiből az első volt a Vicious Circle. Amire ő azt mondta később, hogy szar, én azt mondom, hogy jó néhány jól menő zenekar örülne ha most tudna ilyen lemezt csinálni, nemhogy 16 évesen(ha jól számolom). Árad a lemezből a fiatalkori düh és frusztráltság. Ahogy a kezdő Inside elaltat és megnyugtat, hogy azt hidd biztonságban vagy, de csak azért, hogy a Chaos úgy tudjon az arcodba robbanni, hogy azt tanítani kéne. A hangzás nyers és fájdalmas, de a körülményekhez képest viszont kiváló. Természetesen nem azt mondom, hogy kapkodjuk a fejünket az újdonság erejétől, simán lehetne sorolni a hatásokat, ismerős dolgokat. Viszont az egész annyira őszintének hat, miközben tök jól vannak variálva a már ismert témák és húzások, hogy képtelenség nem elismerően bólogatni. Kiemelném ismét, hogy Miki ezt a lemezt 16(!) évesen írta, vette fel és keverte.

Ugrunk egy évet és jön az Escape. Ugyanolyan intro-s felállás, de már a számok hosszából is látszik, hogy az egész még intenzívebb mint a Vicious Circle-n. Az Elázott Város-ból nekem sokkal D-beat-esebbnek tűnik mint az előző karika. Ez az egy rövid, egy hosszabb lemez felépítés, ami hol intro-t, hol csak "nois-zolást" jelent, süvítő neo-crust dalokkal váltogatva, nem tudom, hogy tudatos-e, de számomra egyfajta előre haladó, jobb-bal láb tempózást adott, ami még jobban berántott a lemez gyors és kapkodós hangulatvilágába. A lassabb, maszatolós részek pedig nem hogy ellensúlyozzák, inkább erősítik a neurózis kivetüléseit.

Valószínűleg véletlen egybeesés, hogy pont a Tél lett az utolsó lemez. Attól függetlenül az elmúlás, a kifakulás és a halál egyfajta szimbóluma jól összecseng az utolsó lemezzel.A harmadik anyagra értünk el oda, hogy zenekar lett a Tomusz. Mindent ugyanúgy Miki írt, de már az új tagok játszották fel. A hangzás jó pár pénzzel tele tömött, napokat stúdióban töltő bandát kenterbe ver és egészen gyors metamorfózis eredményeként, itt már inkább beszélhetünk egy hardcore, crust és egyéb hatásokkal tűzdelt kifejlett post-metal lemezről. A Koncz Gábor monológjával kezdődő Tél eleve a legjobb daluk, de így a lemez vége felé eléggé feltolja az amúgy sem alacsony téteket. Az első hat dal szinte csak előjátéknak tűnik, a két utolsó monstrumhoz képest. Düh, fájdalom, frusztráltság, súlyos monológok mind zeneileg mind szövegileg. Sötét erőtől duzzadó, pattanásig feszülő erek az ember nyakán, ami ha kifakad, a megvetés óráját hozza el és az utolsó húsz percben el is hozza.

Azóta a zenekar inaktívvá vált sajnos, így a beígért új cuccokat valószínűleg már sosem fogjuk hallani. Ami így ebben a formában, a haza underground egyik szomorú történetévé teszi ezt a pár évet. Viszont cserébe itt van a meglévő három lemez, amiből kettőt egyébként a Naga féle NGC Prod ki is adott fizikai formában, igaz már csak a kaziból van kettő darab. Mondjuk az egyik szemem sír a másik meg nevet, mert a srácok az egyik legjobb hazai lélekbaszó sludge/doom cuccban fojtatják, a Boru-ban.