Még egy zenekar, ami már csak a neve miatt díjakat érdemelne, ez a budapest-i Fideath. Mocskos és bűzölgő d-beat, punk a játék neve, a szó legnemesebb értelmében. Amit itt azt jelenti, hogy nyers és bűzös mint a sarki hentes, egy bizonyos Viktor, által a sikátorba kibaszott romlott hús, amin a dzsuvás utcák éhenkórász entitásai hadakoznak, vagyis mi. Itt nincsenek trükkök, nincsenek okoskodások, nincs Dead Kennedys, ami a nyugati világ közösbe berakott ópiuma, amit olyannyira szeret használni mindenki. Itt csak a kelet-európai valóság van, a lényegre törő bunkóság, a mocskos hétköznapok proletár poétikája. A gitár imádni valóan kásás annyira, hogy csoda, hogy a Koponyányi Monyók nem verte le Új Bencét, miközben ezt a csodát keverte, hogy beletudjon kóstolni. A dob állatias, ver mint a szét gyógyszerezett nyugdíjas szív, amikor meglát egy szép zsák krumplit. A szövegel pedig egyszerűek, de fájdalmasan igazak. Frusztráció, tombolás, ökölrázás, égbe kiáltás, ami nem más mint egy kiváló bemutatkozás.

Viszont, a srácok még Augusztusban zajongtak egy közöset a Disdain-el is. Aminek eredménye egy pár perces kétszer három dalos köpködés, a maga mosdatlanul gyönyörű módján. Lehet velem van a baj, de én simán meglátom a szépséget az ilyen szókimondó, ultra nyers és paraszt megmozdulásokban. Őszinte, súlyos és hiteles, ilyenből kérnék hetente egyet és nem is lenne semmi bajom.