Azt mondják a Napalm Death-nél csak a régi Napalm Death a jobb, meg azt is, hogy a NapalmDeathaviléglegjobbzenekara. Én viszont most olyat mondok, amit régóta titkolok és szerintem más is. Úgy döntöttem, hogy kiállok, én leszek az elnyomott kisebbség hangja, a hős megmondó lovag. Aki kimeri mondani az igazságot, nem félve a véres szájú old school fanok haragjától. Azt amit sokan csak a néma szoba magányának mernek elmondani, azt amit sötét mocskos sikátorok mélyén sugdolózva mernek csak megbeszélni. Leszek annak a fél százaléknak a hangja és kimondom: az újkori Napalm Death jobb mint a régi. Na miután magamra haragítottam a fél világot és pakolom a bőröndöt. nézzünk is rá az új cuccra.

Ez a 16. lemez ami elég soknak tűnik, mondjuk ha erre a majdnem negyven évre leosztjuk akkor már nem is annyira. Igazából ebből is látszik, hogy ők sosem a mennyiségre, inkább a minőségre mentek, az Apex óta is eltelt már öt év. Azok akik minden lemeznél egy újabb Scum-ot vagy valami hasonlót várnak, ismét csalódni fognak, egy gyors szarozás után mennek is várni a következőt, hátha. A Throes egyenesági folytatása az Apex-nak és az Utilitarian-nek, a hangsúly ismét a dallamok széles skáláján és a nem gyenge kísérletezgetéseken van. Mindezt persze gy, hogy egyébként rohadt nyers az egész cucc és molekuláira bontja bárki arcát. Az egész lemezt Shane írta és bizony változatosságban nincs hiány. A Napal-ban számomra mindig az volt a szép, hogy hiába keresgélnek meg trükköznek, azért alapjaiban mindig egy grindcore lemezről beszélhetünk, még ha elég csúnyán a saját képükre is formálják. Amit meg hadd tehessenek már meg, ha kb ők találták fel.

A Fuck the Factoid és a Backlash Just Because a szokásos Napalm Death recepteket követik, fel is pumpálják az adrenalint már így az elején. A Contagion-on viszont már belecsapunk a lecsóba, a kórus szerű refrén már sokkal érdekesebbé teszi a dogokat, mondjuk már nem először használják, de attól még mindig király. A noise és a mértéktelen effektek nagy szerelmeim, főleg grindcore-ban, mondjuk itt ésszel van használva, így lett egy lélek szaggató kísérleti himnusz, a Joie De Ne Pas Vivre. Középtempós menetelések az Invigorating Clutch-ban, Az Amoral meg egy kibaszott alter rock-os post-punk dal, amit még a rádióban simán lehetne játszani, mondjuk a vokált lehet nem csípnék. A noise rock-tól a post-punk-ig a Kiling Joke-tól a Swans-ig meg a Ministry-ig sok minden megtalálható itt és a legszebb az egész, hogy egy kerek egésszé áll össze. A hangszeres játékra nem lehet panasz, Barney nem véletlenül egy élő legenda, az egyik legjobb vokál a stílusban, továbbra is. A pontot az i-re viszont a A Bellyful of Salt and Spleen teszi fel. Ami a legjobb dal a lemezen, miközben ez a legkevésbé "Napalm-os" is egyben. Egy beteges, torz, noise-os industrial rock tétel, ami a Barney groteszk vonaglásával a klippen adja ki az egészet.

Szóval megint megcsinálták, vannak gyengébb lemezeik, szarok nem igen, viszont ez se nem gyenge se nem szar. Arról meg ne is beszéljük, hogy a kiégés legkisebb jelét sem mutatják. Jó néhány huszonéves örülne, ha így tudna szaggatni mint ők és így bele szarni mindenbe és mindenkibe, csak csinálni ami jól esik. Ez az igazi punk, nem a színpadra fosás.