A Unifrom elég gyorsan a new york-i underground kis királyai lettek, mondjuk nem véletlenül.  2013-as megalakulásuk óta már ki adtak 4 nagylemezt, 3 kollaborációs lemezt a The Body-val és egy EP-t, ez még citromos nápolyiból sok lenne, nem hogy lemezekből. Én mondjuk simán oda teszem őket a The Body, Thou, Full of Hell szentháromság mellé, mind attitűdben, mind minőségben szorosan követi őket. Annak ellenére mondom ezt, hogy az első két lemezüket én személy szerint nem annyira csípem. Ennek egy nagyobb oka van, az pedig a dob. Azokon még dobgépet használtak, amivel nem is lenne baj, de olyan szinten van erőszakosan az előtérbe keverve vagy nem is tudom, hogy nekem szó szerint teljesen szét veri a zenét. Pedig a háttérben olyan finom kis noise rock- os riffek és ipari zöngések vannak, mintha csak nekem találták volna ki. Viszont a Long Walk-on már kicsit más tészta volt hangzás. Hát még az új lemezen, mert a Shame-en már Mike Sharp dobol és eddig szerintem ez a legjobb anyaguk és ez lett az a cucc aminél már nem igazán van miért fanyalognom.

Ha még is van talán az, hogy most kicsit vissza vettek az ipari zöngékből és zajos pacsmagolásból. Mindig is jól kutyulgatták az arányokat, az okos noise rock, a suttyó punk és az industrial effektezés között. Most viszont egy újabb irányt vettek, mert a cucc most nagyon metal lett. A hangzás is sokkal tisztább, de azért nem kell megijedni, van itt mocsok rendesen továbbra. Igazából a hatás ugyanaz, meg egy átlag hallgatónak ez is éppen elég zajos, de valahogy mégis sokkal elegánsabban csap arcon a noise. Ami már csak azért is hangzik viccesen mert itt olyan bunkó klasszikus metal témák van újrafeldolgozva úgy, hogy szinte rájuk sem ismerünk. A lassan építkező Delco csak felkészít, a The Shadows of God's Hand aljasul közelítő elmúlást pöfögő sludge szörnyére. A Life in Remission ördögi vokálja van, az északi vidékek szelét hozó black metal riffekkel nyakon öntve. Szinte pofán csap a 90-es évek, majd az egész egy kakofonikus zaj himnuszba csap át. Ez az idei év egyik legjobb black metal dala úgy, hogy nem is egy black metal lemezen van. A Shame-re eszükbe jut, hogy bizony az industrial is kurva jó dolog ám, kezdődik is a kalapács ütés szerű ritmus. Michael Berdans acsarog, ugat és köp, ha csak sejted, hogy szar valami, ezek után biztos leszel benne.

Oltár a metal-nak, oltár az extrémitásnak, ez a Shame. Minden ami mosdatlan, aljas és szentségtelenül suttyó az teret kap. Sludge, black metal és thrash metal van úgy csokorba szedve, mintha egy idegen faj jött volna a földre, aminek küldetése, hogy Fenriz agyának szkennelése után manifesztálják a legaljasabb noise rock-ot, amit az elméje csak el tud képzelni. Mert ez akkora piszok Darkthrone áhítat, hogy ha Fenriz nem tartana alapból fosnak minden új dolgot, biztos elismerően csettintene, két korsó norvég kőbambi között. Nyekergő, sípoló négy percesek és lendületesen csoszogó trampli átkok után, a végén pedig egy szinte nyolc perces, csapkodós thrash őrület, black metalból kivonatolt, keserűségtől csöpögő ipari gyalázat, ami arcon csap, fejbe rúg és a nyakadba önt egy vödör dögkútlevet.