Engem az esetek többségében nem zavar ha szar vagy béna az ének. Viszont, ha jó az még egy zeneileg középszerű cuccot is, a rajongás szintjére hozhat nekem. A zenekar egyébként izlandi, ahol szerintem már lassan úgy megy a banda alapítás, hogy mindenki bele dobja a nevét egy kalapba és kihúzzák kik lesznek benne. Vagy valami black metalos teszlek süveget használnak. Rengeteg zenekar jön innen és én már kezdem érezni, hogy a mennyiség a minőség rovására megy, annak ellenére, hogy oda-vissza vannak egymás zenekarában ugyanazok az emberek, de lehet éppen ez a probléma gyökere.

Black metal-ról van szó, ahol a doom metal lassú zöngéit keverik a suicidal fekete fém, kínokkal teli vergődésével, amit én egyébként kifejezetten szeretek. Itt viszont sikerült egy elég ütös kis kombót összedobni, amiben meg van a doom lassú folyású melankóliája, a black metal gyötrelmes szenvedése és nem félnek egy kis post-metalos lebegést sem keverni a receptbe. Magányos hideg téli éjszakák aláfestő zenéje, amikor az egyedüllét áldás és átok is egyszerre. A gitár sokszor már nem sír, hanem egyenesen zokog a dob pedig adja a lassú tempót, hogy minden egyes pillanatát kiszenvedjük. Viszont, a legjobb az elején említett ének. A károgás csürve és csavarva van, amit sokszor halálsikoly kísér, a dallamos ének pedig öblös és tiszta és tökéletesen belolvad ebbe a zenei világba. A hangulata tényéeg gyötrelmes, tökéletes alá festő zene egy téli estéhez, a sötét szobában kínokban fetrengő laza meditációhoz.