Sláger, jó eladás, kult lemez, alaplemez... Ezen négy dolog valamelyike lehet talán az, amire a legtöbb kiadó vágyik egy általa kiadott anyaggal kapcsolatban. A Burn My Eyes 1994. augusztus 9-én jelent meg a Roadrunner gondozásában, és amellett, hogy a megjelenésekor már hatalmas sikert aratott, idővel beérett alapműnek is, de ha csak a metal színteret vesszük alapul, még a sláger és a kult jelző is él a kaliforniai kvartett remekművére. Mi volt a titok? Mi az, amit Robb Flynn annyira tudott, mikor a nyakába akasztotta azt az Ibanez stratot? Megpróbálom összeszedni.

1993-at írunk, helyszín: Oakland, San Francisco, Kalifornia. Egy 25 éves hosszú hajú fiatalember egy biliárdasztalon ébred. Körülötte fénymásolt lapok a földön. Néhány arc horkol még a helyiségben szanaszét a padokon, páran ásítozva csevegnek. Az ajtó felé fordítja a fejét, és látja, hogy kel fel a Nap. Felülés közben egy papírlap a keze ügyébe akad. A Machine Head 1993-as demójának a plakátja, amit előző este ragasztgattak fel lámpaoszlopokra városszerte. Az ő zenekara, ami egy év múlva megindul a világhír felé.

Valahogy így képzelem el ennek az örökbefogadott kölyöknek Robert Conrad Flynn-nek (született: Lawrence Matthew Cardine) egy napjának kezdetét huszonhét évvel ezelőtt... Félelmetes ezt leírni...
Huszonhét éve volt, illetve a saját ide vágó emlékeim huszonnégy éve, mert amikor én megismertem a Machine Head-et, akkor már 1996-ot írtunk. Volt egy Sony kazettás walkmanem, azon hallgattam a kazettát, amit a Fotexben, vagy az MCD-ben vettem, már nem emlékszem pontosan, de a városban ezen két helyen lehetett fizikai hanghordozókat venni... Tessék? Ja, fizikai hanghordozót. Tudod, kazetta, CD vagy vinyl.

A Burn My Eyes lemez előestéjén ez a szakadt Black Sabbath rajongó srác, aki korábban a Forbiddenben és a Vio-Lence-ben fordult meg gitárosként, éppen drogdílerként kereste a kenyerét. A Vio-Lence azért érdekes, mert az a Phil Demmel volt a társa, akivel később a Machine Head soraiban is együtt fog még zenélni, miután Logan Mader, majd Arhue Luster is odébbáll.

1993-ban kvázi öngól volt metalt játszani, tekintettel arra, hogy a grunge hullám csúcsa épp elsöpört minden durva irányzatot. A fél világ Layne Staley és Eddie Vedder hangjára tombolt a bulikban, és olyan, addigra már monolittá nőtt bandák hangzásvilágát volt képes megváltoztatni az új hullám, mint például a Metallica.

Ebben a helyzetben alakult meg a Machine Head 1991-ben Flynn, Adam Duce és Logan Mader sajátjaként. Előbb Tony Costanza érkezett dobos posztra, majd '94 és '95 között az a Chris Kontos, aki véleményem szerint az akkori kor talán legnagyobb technikai tudású ütőse volt. Szinte látom magam előtt a veszprémi Enyhe Fintor klub egyik asztalát, ahogy körbeüljük az olcsó fröccsünkkel, és épp azon vitatkozunk, hogy ki a legjobb a saját hangszerén a nagyok közül. Voltak a társaságban bonyolult lelkivilágú proggerek, akik Portnoy-ra szavaztak, ott volt a helyi Fermentor gitáros, aki a Death ütőseit istenítette, volt egy Sepu fanunk, aki Cavalera törzsi ütemeire szippantott. Én meg Kontost dicsőítettem, mert olyan pofátlan megoldásokat is be mert vállalni a metalban, mint például a zárt lábcin használata. Ez nagyjából egyenértékű volt Trujillo ujjal való pengetésével.

Flynnék az első demó anyagát kazettán adták ki, aminek kevesebb, mint 1000 dollárba került a felvétele, és hat olyan dalt tartalmazott, ami később ezen lemezen tűnik fel ismét, igaz a Fuck It All át lett keresztelve Blockra. Ismerve a zenekar tagjainak életvitelét, ez az összeg is jelentős befektetésnek tűnhet, de bőven kifizetődött, hiszen ez adta az ugródeszkát a Roadrunnerhez.

A Machine Head 1993 novemberében vonult be a kaliforniai Fantasy Stúdióba, és elkezdődtek a felvételek. Robb a lemezen a saját részeit egy Fekete Ibanez straton játszotta fel, ezt a gitárt 2010-ben ellopták az otthonából. A dobos Chris alapötlete az volt, hogy funk és hip-hop ütemekkel is teletűzdeli a lemezt, hogy ne csak a szokásos thrash témák menjenek. A felvételek több, mint egy hónapig tartottak, Robb és Logan folyamatosan változtattak a témákon, Chris pedig az alájátszásokat kellett hozzájuk igazítsa.

Mi az igazi erőssége a Burn My Eyesnak? Leginkább a változatossága. A Bay Area thrash metal – csakúgy, mint egyéb műfajok – szerzőktől függően máshogy van definiálva, de véleményem szerint a Machine Head az irányzat egyik reformere. Az előbb már említett zárt lábcin csak egyike azoknak a fűszereknek, amik üdítően hatnak. A tempók is nagyon változatosak. Gondoljunk csak a Blood For Blood tika-tika thrashes részeire vagy a Death Church doomos málházására. Rob rappelős szavalására az A Thousand Lies-ban. Ezt egyébként ő maga emelte így ki, amikor a következő lemez a Burning Red negatív kritikáira reagált (miért van rappelés a From This Day-ben). Nem rossz lemez a Burning Red, idővel fel is nőttem hozzá, inkább csak másnak nevezném az addigiaknál. További érdekessége a Burn My Eyesnek az ajtónyikorgó gitárhangok. Ezt a hasonlatot a Without face Roomy-ja lőtte el egyszer, mikor Veszprém utcáin mászkáltunk, és a szélben nyikorgott egy ablak. A Korn lemezeken tűntek fel ilyenek még, az időrendi sorrendet – már, hogy ki alkalmazott ilyeneket hamarabb - nehéz lenne megállapítani.
A Burn My Eyes dalaiban fellelhető kísérletezés egyik eredménye, hogy a megjelenés után nem sokkal deklarálva lett: a Davidian a „modern metal himnusza”. Ebben a kijelentésben a modern szó a lényeg, hiszen a banda a thrash színtéren belül modernné tette magát, illetve a zenét, amit megírtak. Ez a titulus keltette fel talán az érdeklődésemet a csapat iránt anno.

De ne higyjük azt, hogy pusztán a zenei megközelítés tette a lemezt azzá, ami lett. Robb ügyesen lőtte be a szövegek mélységét, ezzel kapcsolatban egyszer azt nyilatkozta, hogy "...nem öltem sosem sárkányt, és a sátánnak sem ültem soha az ölébe, csak arról tudok írni, amit láttam, amiket átéltem...". Utcai zavargások, szektaharcok, Waco mészárlás, amiről például a Davidian szól. A dalt az utolsók között írták meg, és eredetileg refrénje sem volt - sőt, azóta sincs refrénje. Robb a Kerrangnak adott interjújában elmesélte, hogy a Let freedom ring with a shotgun blast sor helyett eredetileg valami baromságot üvöltözött annál a kiállásnál a koncerteken.
Oaklandben a San Pablo sugárúton zajlottak a banda próbái egy időben. Az utcát ellepték a hajléktalanok, drogosok, és utcalányok. A próbaterem egy tetoválószalonban volt, és az ablak rácsán a dalok közötti szünetekben hip-hop zene hallatszódott be. Logan Mader dala az Old ilyen körülmények között született, szövegileg pedig a szektákat taglalja.
A korunkban annyira reflektorfényben lévő antirasszista témakör a Burn My Eyesen megelőzte korát - nem mintha a téma nem lenne kortalan. De az iraki háború visszsásságait is taglaló A Thousand Lies sorai közé is beszivárgott, erőteljes kritikát állítva a rendszernek és úgy általában a demokráciának. A dal egyébként véleményem szerint a legjobb kerestmetszete az albumnak mind zeneileg, mind szövegileg. Ha a többi szerzeményen is végigolvassuk a szövegeket, összeáll a képlet: a Burn My Eyes dalai közérthetőek, mégsem elcsépeltek. Szövegei metaforikusak is, de nincsenek túl elvontan tálalva, az utca embere is megérti, de a filozofikusabb réteg is szívesen vesézgeti.

Négyszázezer feletti eladott példánnyal a Slipknot feltűnéséig ez volt a Roadrunner legsikeresebb debütlemeze, 10 hivatalos és 8 nem hivatalos kiadást ért meg ezidáig. Az ez utáni The More Things Change... szintén egy hibátlan alkotás, aminél még inkább lemerültek a kísérletezésbe, gondoljunk csak a Violate dalra, ami már-már funeral doom. Chris Kontos itt viszont már nem volt a zenekar tagja, több egészségügyi problémája is bekavart (Robb szerint némelyik kamu lehetett). A hórihorgas Dave McClain ült be a helyére, kissé szögletesebb, de nem kevésbé virtuóz játékával.

A '99-es The Burning Rednél viszont csúnyán hatással bírt az alkotói szabadságra az addigra szupersztárrá nőtt Korn, amely bandának az engem ért köpettengerek ellenére is nagy rajongója vagyok – mondjuk az ötödik lemezükig. A The Burning Reden már Ross Robinson látta el a produceri munkát – Robb talán azt hitte, ő hozza majd meg a világszintű elismertséget - és ezzel elkezdődött a banda második korszaka. De ez már egy másik sztori, ami nem igazán nevezhető sikersztorinak, mindaddig, amíg a Machine Head be nem látta, az ő stílusuk az, ami a debütanyagon megszületett.

Robb Flynn sztár akart lenni a metal színtéren, majd ezernyi buktatón átvergődve, néha szemen köpve rajongóit és önmagát is, végül az is lett. Jó és rossz döntések sorozata következtében jelenleg kétes megítélésnek örvend. A habitusa ugyanúgy egy tinédzseré, mint a cikk tárgyát képező lemez idején, a Machine Head mostani zenéje pedig számomra jelenleg már nem hordoz semmi izgalmat, inkább fáraszt. Az viszont elvitathatatlan tény, hogy a Burn My Eyes a kilencvenes évek egyik monolitja, amit a legjobbkor, a legjobb helyen sikerült megalkotni.

„Soha nem veszekedtem senkivel annyit, mint vele, bár dobolni nagyon tudott” - mondta Flynn Chris Kontosról. 25 év után azonban újra összejött a – majdnem – kezdő csapat, ugyanis Adam Duce nem volt bevonható. Íme a Davidian 25 évvel a megjelenése után élőben a stúdióból: