Idén már megszaladt egy screamo lemez nekem, a Portrayal of Guilt képében. Viszont itt a folytatás, ami majdnem van ugyanolyan jó, viszont teljesen más irányból közelít a dolgokhoz. Ez a Closer.

Az idei durrantás már a második lemezük. Ebbe a szokványos 23 percben viszont mindet sikerült bele pakolni, ami anno, a 2000-s évek elején szétpörgette a stílust. Post hardcore-os ömlengések, mid-west-es hisztizések és pattogások, a legjobb arányokban keverve. A legjobb talán ami feltűnik az első lemez óta az, hogy ebben a három évben még jobban ösze szoktak a tagok. Erősen érezni a három tag közötti  kémiát és tenni akarást, meg azt, hogy mindannyian ugyan arra akarnak menni. A hangzás patent él és mozog minden, letisztult és kristálytisztán mindennek meg van a helye és a funkciója. Az ének vehemens vagy lágy éppen a helyzetnek megfelelően, na meg érzelmekkel teli és intenzív. Mondjuk ha egy screamo lemeznél nem ez lenne a helyzet, már bajok elnnének. A hangszeres dolgokra is elmondható ugyanez, a kiállások jól időzítettek és tökéletesen vezetnek fel kitöréseket vagy éppen nyugtatják le a kedélyeket. A hatások egyértelműek, még sem a másolat érzetét keltik a dalok, hanem, hogy ők bizony jól megtanulták a leckét és kamaztották is. Szóval simán eszünkbe jut a La Dispute vagy a Pianos Become Teeth aminek például a hangzása nekem már túl nyálas, itt mégis sikerült úgy megvariálni az egyveleget, hogy nem tűnik annak. Egy bekezdéses screamo, semmi különleges, csak egy kiváló lemez, felesleges is róla többet magyarázni.