Nem titkoltan vallom, hogy a Show Me The Body jelenleg az egyik legkirályabb banda. A hardcore-ban gyökerező, de egyébként mindenféle-fajta stílust is felvonultató, határtologató örjöngések egy teljesen másik szintet képviselnek mint a legtöbb banda. Már eleve a felállásuk is magáért beszél, hiszen ha meghalljuk, hogy dob, basszus, bendzsó kombóban tolják, egy pilanatra azért megállunk, a fejünket vakargatni.

2019-ben a Dog Whistle-bel olyat gurítottak, hogy még tavaly is az év legjobb lemezei között volt. Legújabb manifesztációjuk pedig, egy három számos EP amit az új házi stúdiójuk legelső terméke. Amiben sok meglepetés nincs, annak aki tudja mire számíthat. Zajos, agresszív rohadtul dühös, pofátlanul punk és amellet, hogy a régi iskola minden csinyját-bínyját felvonultatják, a hangzás továbbra is mocskosul frissnek hat. Julian továbbra is kibaszottul dühös. A tehetetlenségből és györtelemből sarjadó frusztráció, a nihilsta anekdoták csapkodása az alapja a hangulatnak. Számomra ez mindig is érdekes volt, én mindig úgy éreztem, hogy sokszor reménytelen és nihilista gondolatokat fogalmaz meg, ennek ellenére egy elég komoly, egymást segítő közösséget alkotott meg többedmagával, Corpus néven. A hangzás sötét és mosdatlan, a mély gépzsíros ipari hangulat talán még jobban része lett az egésznek, kicsit jobban visszatértek a Body War-os hip-hop-os lüktetések, főleg a People on TV-n. A bendzsó süvít a basszus recseg és ropog, de mégis egy kerek egész és a noise ellenére teljesen élvezhető dolgot kaptunk megint. Aminek legfőbb erénye, ami kiemeli a hasonszőrű kísérletező zenekarok közül továbbra is az, hogy a dalok nagyon jól össze vannak pakolva. Mindegyikben van egy egyedi íz, vagy dallam vagy csak valami effekt amitől maradandó lesz. Julian kegyetlen szövegeiről és énekéről nem is beszélve. Egy baja az van, hogy 10 perc sincs.

,