Győri a cucc, de nem édes, viszont mégis van olyan jó, sőt jobb. A Bipolaris összedurrantotta az utóbbi évek összes dalát egy karikára. Volt már ami megjelent, így vagy úgy, de mégis így alkot szép, kerek egészet. Prog metalba mártogatott modern hardcore, vagy valami ilyesmi. Verbálisan gyomorszájon, egyszerűen de mégis összetetten.

Ebben a 44 percben tényleg minden benne van, amit szerintem ők bele akartak pakolni. Így első neki futásra, egy nagyon erős debüt született. Alapjaiban egy modern és dallamos hardcore cuccról van szó, de a receptükhöz hozzá csaptak egy kis prog metal is. Pont annyit ami kellő változatosság, izgalmas kiállásokat és váltásokat kölcsönöz, azoknak a hardcore-os alapoknak amikben egyébként sok meglepetés nem várna minket. Ezeknek hála összetett a dolog, de még sincs túl tolva a technikázás. Olyan érzésem van, hogy az összes dal szinte tökéletesen van megmunkálva. Mint egy jó kertész, lenyisszantották az összes felesleges indát, kinövést meg leveleket amik már inkább elvettek volna az összképből, mint hogy hozzá tennének. Az egyértelmű zenei megoldásokat pedig olyan kis trükökkel is feldobják mint a Sagittarius A*-ban felcsendülő törzsi, sámános betét. Miközben annak ellenére, hogy kemény zenéről beszélünk(már akinek), a dalok fülbemászóak, a refrének szinte azonnal hatóak, viszont még sem mondhatjuk rá, hogy elpopposodna. Csupán a srácoknak nagyon erős dalírói vénájuk van, így a stílus keretein belül, meg néha a kislábujjukat a határokon átdugva tudtak, egy fogós, de még is a velejéig húzós hardcore lemezt írni. Ami a hossza ellenére is végig izgalmas tud maradni, pedig első ránézésre az volt az érzésem, hogy az egy egyértelmű kivetni való lesz, de úgy látszik tévedtem.

Ahhoz pedig, hogy ennyire fogósak és izgalmasak legyen a dalok, sokban hozzájárul Németh Attila szövegvilága, na meg vokál stílusa is. A hasonlatokkal és költői képpekkel operáló már-már irodalmi szinten megmunkált szövegekről egyértelműen eszünkbe juthat a Téveszme is, annyira, hogy Viktor feat-el is az egyik dalban egy elég erőset. A pátosz túltolása viszont itt is elmarad, így nem lesz egy hisztizés az egész. Attila színes éneke, a ritmizálása, hangszínek variálása egyértelműen a lemez egyik fénypontja. A szokásos hc-s "kajabálást" énekléssel, szavalással és a már említett fogós refrénekkel tölti fel. Sőt A Szerotonin mezők-ön, még rap is van a Beerzebub-nak köszönhetően, bár ez a dal egy kicsit lelóg a lemezről emiatt. A szövegek pedig velősek és több fontos témát is felölelnek és szorosan kapcsolódnak a zeneivilágukhoz is.

Az pedig, hogy egy év alatt kb 10 darab ultra jó minőségi klippet dobtak ki, legyen az animált lyric vagy klasszikusan forgatott, mindezt DIY underground zenekarként rohadt kemény. Szerintem ennek a lemeznek az igazi üzenete nem is a dalszövegekben keresendő, hanem az attitűdben. Nem rinyálni kell hanem csinálni. Nem bömbölni, hogy nincs pénz meg szar az underground és nem segít, hanem alkotni. Pont úgy mint ők, persze nem tudhatom, de biztos van kapcsolati tőkéjük, amivel ezt létre tudták hozni, de az nem von le semmit az előbb kifejtett gondolatból.