Percre pontosan (najó nem) érkezett, a Big Brave két évenkénti jelentkezése. Vágjátok, ez az a kanadai power trio, akik 2014 óta, egyet kivéve, két évente jelentkeznek, egy mocsok erős drone/doom lemezzel. Ezt még azzal tetőzik, hogy általában nem ugyan olyanok az anyagok. Az alapok mindig ugyanazok, de volt már itt zajosabb és light-osabb, álmodozósabb lemez is és ez is egy kicsit másabbra sikerült.

Ami egyértelműen a legkülönlegesebb a zenéjükben az Robin Wattie hangja. Ami tele van érzelmekkel, hol kis lányosan aranyos, hol pedig egy banshee módjára próbálja a lelkünket cafatokra tépni. Többnyire sikerül is neki. Az érzelmi skála amit leképez miközben folyamatosan játszik a dallamokkal, hogy illeszkedjen a minimalista zenéhez, az egyik legizgalmasabb énekessé teszi ebben a stílusban.

Az éneken egyszerű eligazodni, nem úgy a zenei részén a dolgoknak. Továbbra is minimalista és repetatív az alap amire építkeznek. A gitárok búgnak és zúgnak, lüktetnek, sokszor már kábító hatásúan morajlanak. Miközben a dob döngöl és lassan apró lökésekkel, hol pedig hatalmas rúgásokkal taszít lejjebb és lejjebb a Vital világába. Az ambientes, soundscape-ek azt az érzést keltik, mintha egy elhagyott, tenger parti faházikó széllel simogatott verandáján üldögölnénk. Erre még rásegít a hullámok hangját imitáló gitár és a harangok lágy hangja is. A súlyos repetatív dallamok egy kolosszális méretű érzelmi vihart építenek, monoton és lassú lépésekkel jutunk el a katarzishoz, aminek a kirobbantója általában Robin és az ő hangja. Azon kevés zenekarok közé tartoznak akik a csöndet és a nyugalmat nem a hallgató megpihentetésére használják, hanem azok is olyan pillanatok, amik tovább mélyítik és még nagyobb súlyt adnak a hangzáshoz. A dalok többnyire hosszúak, viszont a lemez még sincs 40 perc sem. Én igazából ezt tartom az egyik legzseniálisabbnak a Big Brave-ben, hogy amit más zenekarok egy másfél órás hipnotikus utazással képesek elérni, vagy sokszor el sem érni, azt ők kicsivel több mint fél óra alatt teszik.