Jute Gyte másnéven Adam Kalmbach szerelem gyereke. Aki olyan zenekarokban volt ez előtt, amikről én nem is hallottam. 2002 óta viszont ebben az egyszemélyes projektben tevénykedik és munkáival megérdemelten harcolta ki az avantgarde, kísérletezős szcéna elismerését. Volt is is mivel, ugyanis eddigi fennállás alatt, ha jól számolom, ez a 32. nagylemeze. Először is ez eléggé impresszív, másodszor meg, takarodj már, ember az ilyen??? Szóval most azért nem fogok bocsánatot kérni, hogy nem vagyok elég felkészült az úriember munkásságából, főleg, hogy ezek között vannak 3 órás lemez is.

Idén ez már a második lemez, év elején már volt egy, egy track-es két órás szösszenet. Viszont most akkor koncentráljunk a Mitrealität-ra, meg arra, hogy mit tud nekünk nyújtani vagy éppen elvenni ebben a bő egy órában. Bekategorizálni elég neház lenne, az egész pályafutását, nem csak ezt az egy lemezt. Ami biztos, hogy a határok tologatása vagy felrúgdosása, új zenei dimenziók kialakítása vagy éppen meglévőek teljes átalakítása épp úgy a célját képezi, mint a lelkünk megnyomorítása. Ehhez fegyverként használ elég sok mindent, a noise zajongáson, az ambient csend szertartáson át, pszichedelikus törzsi dobolást egyaránt. A szépsége pedig abban rejlik, hogy hiába hihetetlenül dinamikus és kaotikus az egész, nagyon éles váltásokkal, a végére valahogy mindig oda lyukad ki, hogy összzeáll az egész. Viszont hallgatni semmiképpen sem jó érzés, és ez az amiért maradandóbbak is számomra az ilyen jellegű zenék, már mint érzelmileg. Mint ahogy egy dráma is maradandóbb és hatásosabb, mint egy vígjáték, úgy az ilyen jellegű zenék is sokkal jobban beivódnak. Nem egy riff vagy egy jó ének téma fog megragadni, hanem az a szürreális, morbid hangulat ami körüllengi az egész lemezt. Az érzés amitől a sötétszobában, fülessel a fejeden oda nézel a sarokba, mert valami földöntúli entitás pillantását érzed a tarkódon.

A kafónikus black metalos kezdés, ahol a dob csapkod jobbra-balra a hangzás éles mint egy vágás, a gitár pedig zaklatott. A vokál mellé pedig egy standard, unalmas károgás. Ad egy olyan összképet amit elég nehéz feldolgozni, viszont sokadik hallgatásra is találni felfedeznivalókat, mint például a háttérben szépen elrejtett basszus. A halk ambientes belassulás, aminek nyugatatólag kellene hatnia, inkább az ellenkezőjét éri el. A vihar előtti csend ami ezzel a szekcióval jön, inkább csak még több frusztrációt szabadít fel, mert ezek a groteszk dallamok aztán mindenre jók csak nyugtatásra nem és már szinte várja az ember az újabb cséphadarást. Az első dal ezeknek a gyors abálásoknak és groteszk noise/ambient szekcióknak a szépen felépíett váltakozásának gyümölcse. A Prometheus Ends in Onan az éles nyikorgó gitárával pedig felér egy hős utcai dobhártya késeléssel. A lassú kísérteties kiálás viszont mindenért kárpótól, olyan mélyűri sivatagokba kalauzol el minket ahonnan nincsen kiút és csak az éppen megállni készülő szívünk dobogása az egyetlen ami helyes irányt mutat, ebben a délibábokkal terhes ópiátos álomvilágban. Mert mily gyakran megörténik, hogy a dühös ember őrjöngve tagadja, amit belső énjétől hall. Az Ophiuchus egy lágy csengettyűs szertartás, őse istenek hívó szava szertartásos dallamokba csomagolva. A Mitrealität pedig mindenezek összesége, csak a tempó belessulásával az ópiátok elkezdtek hatni. Lassú megfontolt cammogás, az őrület határmezsgyéire, ahol William Glass, Cioran és A Bomlás Kézikönyve vagy éppen Lukács György adják a mentális táplálékot, ebben a kietlen és rideg semmirevalóságban. Az utolsó 10 perces zongorázkadás pedig felteszi az i-re a pontott, hogy végképp ne tud milyen hús-vér világban is vagy jelenleg, vagy a nem létezés melyik alfaját végzed éppen a tükör előtt, a harmadik szilvásgombóc majszolása közepette.