Jön az áldás rendesen Győrből, az utóbbi időben. Nem rég még a Bipolárisra pörögtem, igazából még most is, és már itt is egy újabb cucc, szintén onnan. A Devoid tavaly hozta ki első nagylemezét Fake Gleam címmel, amin jócskán voltak pofozkodós dalok, annyira, hogy múlthéten háromszor is felmostam rá a konyhát idegből. Egy év telt el és ebben a covidban meg bezártságban gazdag évben összerittyentették máris a következő lemezt. Voltak itt személyügyi változások is, meg minden jóság. A mostani társadalmi helyzetek pedig bőven adtak táptalajt és témát, na meg dühöt a követekező lemez alapjaihoz. Ez lett a Dusk.

Az pedig, hogy mi vár a kedves hallgatóra ebben a szűk félórában? Hogy is szokták a fiatalok mondani, arconpörgés, földindulás, hátra szaltó rasenshuriken vagy mi? Bocs nem vagyok menő. Az biztos viszont, hogy aki csípi az új vonalas metallic hardcore dolgokat, az nagyon nem tud mellé menni a lemezzel. Knocked Loose, Kublai Khan csak hogy a nagyokat mondjam, és már irányban is vagy. Ami már a klippes daltól kezdve egyértelmű, hogy hangszeres téren szintet léptek, ami a legjobban a gitárokon hallatszik. Csak úgy repkednek a death metalos virgák, a jól bepöccintett szólók és egyértelmű, hogy ez a lemez most ezekre az erősen dallam központú témákra lett felépítve. Viszont mindezek ellenére is, nem csak virgázások vannak, hanem döngölés is. A beatdownos részek letaglózóak, a breakdownok meg arcbamászóan súlyosak, ami kell is, mert nekem néha már kicsit sok volt a dallam és a gitár virtuózkodás, még ha kellően profi, igényes és egyáltalán nem öncélú is. A jól felépített dallam világ pedig egy pöpec hangzással párosul. Noha nekem az első lemez, leheletnyivel koszosabb hangzása sokkal jobban tetszik, viszont egyértelmű, hogy ezekhez a témákhoz egy ilyen letisztultabb világ sokkal jobban illik. Sokszor emlegetem, a túl modernre kevert cuccokat. Itthon ilyen például a Tso vagy a Lazarvs aminek sokkal jobban állna egy zsigeribb mocskosabb hangzás, Ivánfi Dani munkái nem a szívemcsücskei ezen a téren, viszont ez, na legalább ilyennek tudnám azokat is elképzelni.

A dalok változatosak és szinte mindegyikben van valami apróság amitől megjegyezhető lesz, mint a Case Whore vége előtti szóló vagy eleve a klippes Just One Bullet fülbemászó riffje vagy dal végi breakdown-ja. Viszont egyértelmű, hogy van egy-kettő sokkal jobban sikerült dal, az előbb említetteken kívül is, így azokhoz képest a maradék csak tölteléknek hangzik. Ez persze betudható annak, hogy alig rövid idő alatt lett össze dobva az anyag, de ettől függetlenül én úgy érzem pár dalon még lehetett volna ülni. Igazából nagyon nem tudok beléjük kötni, talán csak abba, hogy párat valamivel rövidebben, feszesebben tudtam volna elképzelni és egyszerűen nem olyan jók mint a többi. Az ének pedig hozza a kötelezőt, Waldman Szilárd minden dühét és frusztrációját felénk üvölti és a hangszínekbe is visz egy kis változatosságot. Ebben a stílusban egyébként is a színpadon dől a lényeg, és bár még nem láttam őket élőben, a klippekből és az instás fotókból azért kijelenthetem, hogy Szilárdnak a " corpsegrinder nyaka" testével eléggé tekintélyt parancsoló kiállása van. A színpadot pedig teljes mértékben uralja.

Maga a borító gyönyörű, bár nem is lehetne más mert Sebő Krisztián aka Shapesfromhell készítette, ugyanúgy, ahogy a Bipolárisnak is. Ahogy a visszafogott barnás szín keveredik a vörössel, ahogy egyszerre nyugodt a haldokló ló és vadak a patkányok, kiváló, egybefonódó kontrasztok. Maga a CD pedig egy kellemes tapintású kinyitható kis fényes cucc. Semmi cicoma, mondjuk egy dalszöveges bookletet még eltudtam volna viselni, de tökéletesen vissza adja a letisztult, lényegretörő attitűdöt, amit a zenében is képviselnek. A lemez 13.-án vasárnap fog megjelenni, ha csíped az újvonalas metallic hardcore-t, ami most kicsit metalosabbra sikerült, mindenképpen menj majd rá.

7.5/10