Egy zenekarra ami már 16 éve "rontja" a hazai underground levegőjét, maga mögött tudhat három EP-t és végre valahára már az első nagy lemezt is, szerintem báven hívhatjuk veteránnak. Jah, szóval a hazai veterán doom/sludge/post-akármi zenekar a Torn From Earth végre kidobta, várva-várt első teljes értékű lemezét. Végülis doomról van szó, nem sietni sehova, mondjuk abba durva bele gondolni, hogyaki a kezdetek óta követi a zenekar, az az én életemnek több mint felében várta ezt a lemezt. A durvább meg kellemetlen meg az lett volna, ha szar lesz, le lövöm a poént, nem lett az!

Szóval a budapesti trio leszállítótta a Selfet. Akik ismerik az előző EP-ket azok kb tudják mire számíthatnak, akik nem, azoknak úgy tudnám leírni, hogy az a fajta doom/sludge, amiben a post nem szitokszónak számít és ha véletlenül kicsúszik a számon, hogy Nerurosis akkor bizony erőteljes szalutálás lesz a válasz. Te vagy a vad, ők meg az oroszlán. Kegyetlenül és a vadul marcongolják a húsodat, nyers és zabolázatlan érzelmek vihara játszódik le a vadállat szemében. Rágja a bánat a lelked, nyilván, hiszen éppen megdöglesz, de az övét is, nyilván, mert éppen megöl, de ez a természete. Belga barátaink, az Amenra korai lemezei sejlenek fel a homályban, a Mass I meg II nyers  és dinamikus dallamvilága, amikor még nem a masztolásé volt a főszerep.

Nem mintha nem lenne maszatolás, van azért az is. Viszont olyan szépen van megszerkesztve, hogy sokkal inkább a megjegyezhető dallamok és hangulat miatt lesznek maradandőak, mint az atom brutál egymásra pakolt textúráktól és lebegéstől. Pont mint a Waveben ahol a lassú akusztikus felvezetés egy egyre erősödő hullámmal sodor bele a fojtogató vízbe. A két fajta ének, kellő változatosságot hoz, de néha én úgy éreztem, hogy nem a megfelelő pillanatban van az átváltás. Ennek kellően karcos és érzelmekkel teli. Ez igaz az egész lemzre, már mint a karcosság, egyszerre mocskosul nyers mosdatlanul szutykos, de mégis jól érthető és energiával teli. A dob kifejezetten tetszett, nem mintha értenék hozzá vagy részletesen letudnám írni miért, de volt egyfajta rezonálása ami tökéletes passzolt a bánatosan recsegő gitárok alá.

A lemez egy bő harminc perces anyag, ami szerintem kevés. Pont mire bele merülnék, elkapna az érzés, hogy az ágyam alá bújjak és a padlóba verjem a fejem, vége van. Jó párszor éreztem, hogy vége és nem az volt, hogy áh rohadt jó volt, hanem, hogy áhh ide még kellet volna egy csattanó vagy levezetés. Pedig a The Ending óta tudjuk, hogy 10 perc felett is durrantanak a srácok, ezért is élem meg kicsit csalódásnak a játékidőt. Az akusztikusan, lágyan kezdő dalok magasan viszik a prímet, annyira, hogy meg is bontják a lemez minőségi egységét, így a többi csak próbál felszárkozni mögéjük, javarészt inkább több mint kevesebb sikerrel. Viszont, ha mind a hat dal olyan erős lenne, mint az a kettő olyan 10-est pukkasztottak volna, mint Lovrek Krisztián egója.

8/10