Akik valamilyen mentális defektből fakadóan követik a blogot, azok valószínűleg már rájöttek, hogy én elég nagy Death Grips fan vagyok. Nem rég csak úgy viccből rákerestem, hogy itthon amúgy írt-e már róluk valaki, valamit. Ki gondolta volna, de csak a Recorder-en van említés róla. Szóval fogom a kis zászlómat is kitűzöm, az első hazai Death Grips ajánló földjére.

Abban a pár csoportban amiben benne vagyok, azt látom, hogy egyébként meglepően sokan vágják a munkásságukat. Én odaig megyek, hogy szerintem az egyik legizgalmasabb formáció az elmúlt évtizedből és remélem ez így is marad még egy ideig. Gondolkoztam is, hogy melyik karikáról legyen írás. Az új cucc túl egyértelmű lett volna, egyébként meg nehéz választani, mert változatosság az van és igazából mindegyik megérdemelne egy ajánlót. Végül pedig maradtam az Exmilitarynél, az első anyaguk, ami egy ingyenes mixtape, olyan mintákkal, hogy én az összes kakaós csiga közepet oda adnám nekik a világon.

A zenekart hárman alkotják, Zach Hill, aki ismerős lehet az elborultabbnál elborultabb cuccai miatt, nekem mondjuk a legtöbb megfekszi a gyomrom, itt viszont szét dobolja az arcom. Andy Morin producer, na meg Stefan Burnett aka Ride (fun fact: mindenki MC Ridenak hívja, de egyébként egyszer sem hivatkozott még így magára, csak is Rideként) Zeneileg pedig talán kísérleti hip-hopként lehetne leírni a legegyszerűbben. Ha nem akarunk egyszerűsködni akkor van itt idustrial, noise, punk, hardcore ezen a lemezen meg főleg, mert olyanokat mintáztak, hogy beszarás. Black Flag, Beastie Boys, Pet Shop Boys, David Bowie, csak hogy párat említsek. Ez az a lemez, aminek minden dalára találsz legalább kettő kommentet valahol, hogy az a legjobb róla. Még ha nem is atom súlyos minden alap, mégis elejétől a végéig intezív a lemez, ami többnyire Ridenak köszönhető. Az üvöltözése tökéletesen illik ehhez a zajos, sokszor ipari, sokszor poppos alapú zenéhez. Ami egyszerre hat teljesen átgondoltnak, de mégis punkosan nyersnek és ösztönösnek. Nem véletlen, hogy a fanok nagy része a metal meg punk arcok közül került ki, hiszen őket is elkapta a Cypress Hill-effektus. Van annyira szélsőséges mind zeneileg és érzelmileg, hogy simán megszólítja és tud kapcsolódni ahhoz a közeghez, amibe a szigorú határokat nézve nem is tartozik bele.

Viszont hiába a szinte tökéletes produceri munka, a karizmatikus frontember, a már eleve érdekes zenekari felállás, vagy csak az, hogy rohadt jó dalokat írnak, nem ettől kiemelkedőek, hiszen van másik marék zenekar amiben meg van ugyan ez. Hanem attól, hogy a zenekar maga egy élő lélegző médiahack. Egy 21. századi misztikus legenda, egy csapat aminek mindenre van valami homályos története és minden második megmozdulása meme alapanyag. Legyen szó arról, hogy az Exmilitary borítója is egy ausztrál bennszülöttet ábárázol ami egy fénykép volt, ami az egyik tag pénztárcájában volt évekig, mire borító lett. Vagy az, hogy kinek a pöcse van a No Love Deep Web borítóján, Stefan molyos temetős, 360p-os fényképéről már nem is beszélve. Egyébként már fel is oszlottak, de senkit nem érdekel, még őket sem. Szóval egy az internetes információs korra kondicionált banda, aki a marketing csapat nélkül éri el azt amibe mások pumpálják a lóvét. Az, hogy ez ösztönös vagy megtervezett dolog, meg már mellékes, mert az eredmény ugyanaz, egy az agyadba férkőző digitális, zaj kabaré, ami éppen annyira punk mint amennyire industrial vagy rap és pont annyira dühös, mint bármelyik sarki hardcore okádás. Frusztrált és vehemens, ami hiába kezdődik egy Charles Manson interjúval, onnan csak meredekebb lesz a lemez.

Pukkan a 10/10.