Úgy levagyok maradva, mint a borra való! Igazság szerint a lemezt még megjelenés előtt megkaptam és gyorsan neki is fogtam a meghallgatásának, hiszen két olyan név alkotja ezt az Atmoszférikus doom hömpölygést, melyet biztosra vettem, hogy nekem találtak ki. Vegyük is sorra kik ők… Horváth Martina neve rengeteg helyen bukkan fel az elmúlt néhány éveben, egyfajta underground dívaként (Niburta, Ghymes, Thy Catafalque, Mansur, SallyAnne), de egy valamiben szerintem mind egyet értünk Martina a nagybetűs TEHETSÉG. A zenei részért, pedig az a Jason Köhnen volt a felelős, akit sokan Bong-Ra nevén ismernek és rengeteg más projekten is dolgozott, illetve dolgozik például a szívemnek oly’ kedves The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble-ön, vagy a Martinával alkotott másik közös projektjük a Mansur, illetve a Celestial Season.

Na jó már rengeteget pofáztam, de még semmit nem írtam a lemezről…. Ami igazából nem véletlen mert hetekig két olyan különböző létsíkon mozogtunk, hogy nem is tudtam megfelelően szavakba ölteni érzéseimet, gondolataimat vele kapcsolatban. Végül eljött a pillanat, mikor egymásra találtunk és megérte várni!

A lemez gyökereit tekintve, abszolút a doomból táplálkozik, néha már-már a funeral-doomba hajlik a dolog, de ez senkit ne rémítsen meg, ugyanis ez csak a felszín. A hangszerelés, a hangzás, illetve Martina hangja egy olyan fájdalmas, sötét ugyan akkor nyugtató mikro-kozmoszt hozz létre, melyben legszívesebben örökre leheverednék és végtelenre nyúló pihenésem soundtrack-jeként végtelenítve pörögne ez a 40 perces lemez.

Beszélek még egy kicsit Martináról aztán eskü abbahagyom… Eddig is szerettem a hangját, illetve a hangképzését, melyet valószínűleg a népzenei múltja szolgáltat. Mindenféle pözőrködés nélkül tud énekelni, mindig pont ott és pont annyit ereszt ki magából, amennyit az adott dal megkíván patika mérlegen adagolva. Viszont a patika mérleg időnként mázsára cserélődik és akkor nincs kegyelem.

Kicsit még a zenéről és utána békén hagyok mindenkit. A metal színtér, főleg az underground egyre inkább az extrémitás felé fordul, legyen szó hangzásról, vagy megoldásokról, ha nem lenne egy elcsépelt szitok szó lassan az avantgard kifejezés használnám az albumra, de tudjátok mit, meg érdemlik! Mert ez egy olyan lemez, ami valóban megérdemli ezt a jelzőt. A legelsőtől a legutolsó gitár riffig, a sötétségben megbúvó bájig, a zenében rejtőző diszharmóniáig mindent a tökéletességre faragtak.

A zenekar facebook-ja