Sludgelord Records nagy kedvencem, ennek ellenére idén eléggé elmentek melettem a kiadványai. Viszont mikor láttam, hogy lesz új Wallowing, ami az istálló egyik legjobbja azért várakozó pozícióba tettem magam. Utána fellebbentették a fátylat, hogy ez egy négy tagó split lesz. Egyik szemem sírt mert ez csak kettő új Wallowing dalt jelent, a másik viszont never, hiszen olyan szónikuságyúkat tették mellé mint a Thin, a Slabdragger és a Vixen Maw, ami tényleg egy olyan felhozatal aminek már az olvasásától kersztet vett a dobhártyám.

Anno a Wallowing a hangzásával le vett a lábomról. Nyers, gyors és ultra súlyos is. Grindcore is, post-metal is, éppen mit dob a gép, az atom jó sci-fi témákról nem is beszélve. Amit még akció figurákkal, képregényekkel is megdobnak és közben olyan király művészekkel kollaborálnak, hogy a rajzolójuk munkájára simán rámondtam volna, hogy Moebius elfeledett munkáiból mazsolázik. Zeneileg most sem hazudtolják emg magukat. Nyilván a két leghosszabb dal az övék és egyből meg is mutatják, hogy miért. Atom súlyos death metalos riffelés, a dob szaggatja a pofád és mégis a brutalitás alatt, a zajok közepette, lassacskán épül és szépül a dal. Az agyatlan darálda pedig aminek az elején indult, egy emberi ésszel felfoghatatlan űrközi balladává avanzsálódik. Hol kiszámíthattlanul kapkodó, hol pedig megfontoltan cammogó, de mindenképpen súlyos találkozás, mind a kettő dal.

Ezután kapjuk fel a sebész szikét és mintha a Wallowing zenei világát szedénk darabokra, kapunk három irányt, amik valahogy mégis egymás torkollanak. A Thin elvetemült mathgrindja tényleg nem ismer kegyelmet, a három new yorki skac ráspollyal szedi le az arcodról az elhalt hámsejteket, hogy utána elhaljál te magad is. Rövid, velős, lényegretörő és fifikásan nyakatekert dallamok. A hangzás kellően laboratóriumi és vékony, hogy vágjon mint a mérgezett konyhakés.

A hullámzás pedig folytatódik, mert a Slabdragger megintcsak másfelé megy. Az idegen lények kaotikus karattyolásától eljutottunk egy sokkal nyugottabb, űrkalapácsos csapkodáshoz. A Slabdraggerre új dolgaira eleve elég régóta kellet már várni, az angol fiúk nem a termékenyésgről híresek. Viszont aggodalomra semmi ok, megérte várni (bár közbe én azt is elfejettem), hogy léteznek), mert nagyon oda pakolták. A jennifer elvetemült ének témái már eleve megérnek egy misét, közbe viszont ezek a rozsdás riffek olyan finomak mint a tescos tölktött fánk, szóval nagyon. Ebben a három dalban pedig, olyan változatos tempókat és vokált produkálnak, hogy a kissé átlagosra sikeredett riffeket is megbocsátom.

Az utolsó irány pedig a Vixen Maw, ami talán a legzajosabb és a legkísérletezőbb mind közül. Az alap persze itt is, az ultra gyors grindcore, viszont olyan ipari zöngékkel és űrös effektekkel van telepakolva, hogy mentem Warhammer 40k figurákat fogok hányni. Itt vannak a legelvetemültebb témák és a legagymegbaszóbb hangzás is. Csak kapkodod a fejed, hogy éppen mi is történik és örülsz, ha első hallgatásra a negyedét kitudod mazsolázni a hallottakból, annak ami igazából zajlik. Ultra kemény blast worship és kísérleti fül kínzás, ez már tényleg csak a fekete öves zajongóknak ajánlanám. Hibátlan ötlet volt ezt a négy dalt a végére rakni, mert olyan szinten lefárasztja még a harcedzett füleket is, hogy a többire biztos nem maradna kedv.

8/10