Sokszor mondom, hogy kicsit üres a hazai sludge/doom/drone színtér. Viszont mostanában elég nagy robbanásnak lehetünk tanúi és nem csak a most tárgyalt kiadvány kapcsán. Ez a korong pedig az undergroundban jártasabbnak már biztos ismerős, Her Highness, első öt évét foglalja magában. Eddig három splitet dobtak ki a srácok, mind a három meg is állja a helyét, a maga nemében, főleg azért, mert undorítóan mocskos bandákkal álltak össze. Így az eredmény mindig valami mosdatlanul alattomos cucc lett. Ők főként a koncertezésre fókuszáltak, amit ha jól halottam elég jól is művelnek, viszont a Covid betett mindenkinek.  Még mindig azt vallom, hogy vannak jó dolgok is a Covidban és érdemes a pozitív oldalát is nézni. Az egyik például, hogy vírus nélkül lehet még most sem lenne Her Highness lemez.

Ha a zenekar küldetését próbálnám meg röviden összefoglalni, valami ilyesmi lenne, hogy a zsáner klasszikusai által érzett mérhetetlen tisztelet és a hazai underground ötlettelensége és a stílus félreértelmezésének akar, valamiféle ellenpontja lenni. Persze mindez, egy több mint öt éves dolog, ami viszont most materializálódott egy teljes egészként. Az első dolog amivel egyből kitűnhetnek, az a zenekar felállása. A sima dob,basszus kombó külföldön már eléggé dívik egy ideje, főleg noise rock körökben, viszont itthon még mostanában indult bele ez a fajta felfogás. Egy ilyen zenekari összetétellel, nem csak a hangzást de a színpadi képet is izgalmasabbá lehet tenni. Kevés annál szebb dolog van, mikor egy félmeztelen basszeros Ady Endrét becsicskítva fogja a cuccot és hőbörög az arcodba, miközben a háttérben vicsorog a dobos. A hangzáshoz pedig pont a minimalizmussal tesz hozzá. Nincsenek giccses díszítések, vagy kamu maszatolások, csak is a lényeg van, jól érthető módon tálalva. Az egyszerű de mégis fogós dallamok rozsdás bicskakánt szántják végig a füled, mert ha már sludge meg ilyen zenekari felállás van, akkor kötelező, hogy tiszta zaj és recsegés legyen az egész. Ezt meg is kapjuk, a "legszebb" formában.

Amire nem tértem még ki, hogy a zene az instrumentális. Azt pedig, hogy hiányzik-e az ének vagy nem, még nem sikerült eldöntenem. Valami hiányérzetem az van, de nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Egy szokásos ezerszer hallot, a stílushoz viszont teljesen illő varjús, károgós vokál nem hiszem, hogy eltudná tüntetni ezt a érzést, de ki tudja. Zeneileg kellően változatos ahhoz, hogy szinte végig lekösse a figyelmet. Én a végére kicsit untam már, pedig örömmel szoktam lovagolni a monotonitás hullámain. A klasszikus doomos riffeléseket kellően megtudják variálni, egy kis disszonanciával, vagy enyhe pszichedelikus elszállásokkal annyira, hogy izgalmasnak hassanak. Így nem az ugrik be egyből, hogy ilyet halottunk már ezerszer. A hangzás az tényleg a legundorítóbb csatornafedél alatt kikevert miazmás rettenet, amit ez a zene meg is kíván. A zajok pedig ötletesek, nem nyomják el sem a gitárt, sem dobot, inkább csak ott vannak szélen és adnak egy kis támogatást és emelik a hangulatot, mintha éppen New York-ból menekülnénk.

Homlokkal földet söprő bólogatás a világvégén. A narrátor már halott, de érzed, hogy egy kibaszott apokalipszis közepén vagy. A fények már kihunytak, a hangok pedig saját magukba omlanak és nem marad más utánuk csak a statikus zaj. A zaj amire az emberiség a halálba táncolj magát, egy kis hiányérzet mégis marad. A zenekar szerint ezzel lezárult egy korszak és indul egy következő. Én tűkön ülve várom, mert ha nem is tökéletes, de az ami céljuk volt, azt tökéletesen elérték.

7.5/10