Elég hamar eljött az amire már jó ideje szükségem volt, csak nem tudtam róla. Ez pedig az kedvenc őrült franciáim új lemeze. Vannak azok a zenék, amik szórakoztatóak, bolondosak és egyszerűen jó kedved lesz ha hallgatod, de eközben komolyan vehetetlenek. Na a Pensées Nocturnes, ha nem ismernéd, teljesen ilyen, annyi különbséggel, hogy nem lehet nem komolyan venni. El is mondom, hogy miért!

Mit vár az ember egy olyan black metal lemeztől, ami egy kukorékolással kezdődik és valami részeg kakasról karattyolnak franciául, miközben a borítón is valami hasonlóan bohém és bohókás jelenet látható? Hát biztos nem azt, amit ebben az ötven percben kapni fog. Én már jó pár éve rajongok a zenekarért, mégis lemezről lemezre rácsodálkozok mire is képesek és milyen dal írói eszkötárral rendelkeznek. Adott egy depressive black metal alap, amihez klasszikus francia zenét, jazzt, disszonanciát és cirkuszi zenebonát kevernek. Van itt tangóharmónika, szaxofon, tuba szószerint minden hülyeség és az egészet az általam annyira szeretett bolond black metal vokál kíséri végig. A projekt 2008-ban egy személyesként indult, de azóta zenekarrá nőtte ki magát, ami a lemezről lemezre fokozódó őrületen és diverzitásan meg is látszik. Az előző anyag cirkuszos hangulat világa kicsit hattérbe szorult, noha teljesen nem tűnt el, és át vette a helyét a klasszikus és jazzes témák kaotikus tömkelege. Amikor már lement pár dal, volt kukorékolás meg olyan sanzon disszonancia amitől a plafon leszakad, kezded érteni, hogy jah ez amúgy vicces és szórakoztató, de mindemellett teljesen komoly is. Olyan váltások, ritmikai labirintusok és dallam útvesztők vannak, amik kerek egész dalokat alkotnak, hogy ehhez képest a Meshuggah, a Petőfi Sándor utcai óvoda katica csoportjának kedd délutáni zenei elfoglaltságának tűnik. Ahol Pistike egyébként a hónalján játszik. Extrém hasonlat? Hát az is extrém ami itt megy.

A fúvós hangszerek süvítő kálváriája és a francia folklore-ba oltott urbanizált depresszió egy olyan egyveleget alkot, ami hangulatilag teljesen egyedülálló. Zeneileg azért lehet találni pár ismerős hangot, elég a Peste Noir-ra vagy az Igorrr-ra gondolni. Viszont mivel a vörös boron és bagetten érlelt francia elmék kiszámíthatatlanok, ezért marad a hasonlóság, az irány meg változik szinte minden hasonló zenei interpretációban. Első hallásra a legtöbb ki fog futni a világról, akik viszont maradnak, azok észre vehetik, hogy minden káosz ellenére, sokkal letisztultabb lett az elődjénél ez a lemez. Hiába tűnik értelmetlen zagyvaságnak, jó pár hallgatás után el kezd tisztulni a kép, hogy ez bizony egy gondosan megszerkesztett cuccos. Ez az őrület bohókás ünneplése, jó hangosan. Ahol a bicskanyitogató black metalból kitörő, kacsa táncoló, francia, lakodalmas zenének teljesen komoly szándékai vannak. Ez megint az a lemez amiről nem pofázni kell, hanem hallgatni vagy ki kapcsolni, rajtad múlik. Ha ez, ha az lesz a vége, akkor is mély nyomot fog hagyni benned.

9/10