Ha már Avius felélsztett egy rovatot, amit már rég elfelejtettem, én is így teszek. LAssan már egy éve annak, hogy volt testnek és léleknek poszt, szóval már épp itt az ideje. Pont kapóra is jön ez a formátum, mivel a listákon mazsolázgatások közben, bele futttam egy csomó fasza, tavalyi anyagba, amikről viszont nem akarok egyesével írni. Viszont annyira jók, hogy azt sem akarom, hogy ne essen róluk szó. Szóval, álljon itt pár kincs tavalyról, kályhacső hangzás, kása, blastbeat worship, sátán stb. Sokszor csinálunk viccet a raw black-ből, legyen ez a bizonyíték, hogy nem utáljuk a stílust, ha már úgy is sokan hitték, hogy igen.

Lamp of Murmur - Submission and Slavery (2021)

Los Angeles, Kalifornia. Na, onnan se ilyen zenét várna az ember, de mit lehet tenni, ha egy jóra való úriember kedvenc étele a zabkása, a forróság és pálmafák közül pedig a süvítő riffek országába szeret menekülni. 2019 óta ontja magából a kátrányt ez a projekt, ami eddig 6 demo-t, 2 split-et, 2 nagylemezt meg egy EP-t foglal magában. Mennyiségre nem lehet okunk és az, az igazság, hogy minőségre sem. Mai napig látom, hogy köpködik az amerikai színteret vagyis pontosabban az USA színteret, mert nem értik ezt az egész black metal dolgot. Régen és hülyeségnek tartottam, azóta pedig egyre inkább annak tartom ezt a kijelentést. Nem, hogy értik miről szól ez az egész, már azóta régen a saját képükre formázták és új jelentést is adtak hozzá. A kályhacső hangzás adott, mint ahogy mindegyiknél ebben a posztban, viszont az élvezhető tartományon belül. Itt nem bántja a fület, hanem inkább bizsergeti az éteri recsegés és ropogás, bár ez meg ízlés kérdése. Érdemes rámenni az egész diszkográfiára, viszont én most, a tavalyi Submssion and Slavery lemezt emelném ki. Ahol hősünk fogta a nyers kását és összekeverte egy nagy adag goth rock-al és post punkkal. Tette mindezt olyan elegánsan és olyan okos dalírói készséggel, hogy vitathatatlanul az egyik legjobb black metal lemezzé avanzsált a szememben, természetesen szigorún megkésve, 2022 elején.

Lionoka - Tides o Triumph (2021)

Maradjunk Amerikában, csak egy kicsit más hangulatban. Nem gondoltam volna, hogy ezt a szó összetételt valaha is lefogom írni, de a Lionoka debüt lemeze saját magát TRUE NATIVE AMERICAN BLACK METAL-ként hírdeti. Már ilyen is van, lépjünk tovább, mert van hova. Mert ezen az anyagon olyan szépség foglal helyet amilyet már rég hallottam. Egy ideje nem élem ezt a folk black vonalat, de ez a varázslat ami ezen az albumon végbe megy, vissza hozta a stílusba vetett hitem. Sok mindent nem tudni róla, azon kívül, hogy egy Cornejo nevű arc csinálja egyedül. Az ősi szellemek szólítanak a erdők és a sztyeppék lágy hanjai között. Akusztikus, autentikus hangszerek kísérik a kásás morajlást, amiből minden olyan gyönyörűen kivehető, hogy tanítani kéne. Mindenben ott van az ősi energia, a szellemek hívő szava és bölcsessége. A hangzás pazar, sokan biztos azt mondanák, hogy gagyi, ahogy például a fúvósok szólnak. Szerintem ennél jobb nem is lehetne, az az érzés kap el, hogy ezt tényleg a törzs egyik tagja készítette a rezervátum egyik sztyeppéjén, miközben bölények futkostak körülötte. Az eszünkbe se ötlik, hogy ezt valaki egy stúdióban keverte ki. A néha heavy matalos és blues dallamok, a törzsi kórus, vagy a szépen elhelyezett virhák és tremolo trappolások egy olyan lemezt eredményeztek, ami így vissza nézve tuti a top három black metalban van tavalyról. Ha ma csak black metal lemezt hallgatsz meg, az mindenképpen ez legyen!

Këkht Aräkh - Pale Swordsman (2021)

A végére pedig jöjjön ez az ukrán csoda. Ez az a lemez, aminek a borítójával és lemez címével már biztos találkoztál. Tudom, ne tagadd, én is a meme-kből ismertem meg. Pózerság, fúj, mainstream stb., jah lehet az, szerintem kurva viccesek, csináltam én is. Viszont a legviccesebb, hogy a nevetséges külcsíny és koncepció ellenére, ez egy olyan profin megírt anyag, ami egy teljesen új szintre emeli az egész viccet. Természetesen a Burzum és a francia  Les Légions Noires bandák hagyatékára épít, csak csavar rajta annyit, hogy sokkal dallamosabb, ambientesebb és akusztikusabb az összkép. Így a primitív dalszerkezetek és hangulat világ egy picit fellágyult, sőt már-már romantikus is lett. Mert az igazság az, hogy Crying Orc barátunk aki egyedül csinálja az egész projektet erre is hajt, gőzerővel, és azt kell mondjam, hogy el is éri a célját. Mert az öt ezer éves monoton pergő hangzás és kásázás ellenére, tényleg sikerült egyfajta lágy érzelemvilágot közvetítenie, ami ad neki annyi egyediséget, hogy simán kiemeli a tömegből. A dallamok fülbe mászóak, sokszor simán megjegyezhetőek, meg én nem egyszer dudoltam az éjszakai hugyozásom közben, hogy wandering in the night, pale swordsman blööööh. Ami arra enged következtetni, hogy ez egy nagyon jó lemez.