Én még mindig a múlt pénteki droppok-ból próbálok felocsúdni. Az hagyján, hogy már reggel lepörgettem az Absent in Body-t, meg a Soul Glo-t, végig volt egy olyan érzésem, hogy én elfelejtettem valamit. Na jah, az a valami az a lemez volt, amit a legjobban vártam idén, a Morrow harmadik karikája. Professzor balfasz szolgálatra jelentkezik. Na mindegy, most nem arról lesz szó, hanem a másik nagy kedvencem a Soul Glo legfrissebb cuccáról. Ők azok, akik kb annyira tettrekészek mint a Full of Hell. A lezárások alatt, az elmúlt két évben, három EP-t is összedobtak, és azt kell monjdam, hogy az egyik erősebb volt mint a másik.

Így a soakidik kiadványra is maradtak a megszokott receptnél. Hardcore, anarcho punk, screamo, noise és hip-hop keveredik itt különféle arányokban és felfogásban, továbbra is. Viszont még mindig tudnak újat mutatni, olyat amit eddig nem hallottunk tőlük. Lökdösik, rúgdossák a határokat, két kézzel, lábbel, fejjel. Most például kerülnek elő fúvós hangszerek is, sőt hívtak mindenféle arcokat featelni. Londoni DJ-t, meg mindenféle MC-ket, Philly-ből meg Richmondból. Szóval változatosság az van, bár a hangsúly továbbra is azon van, hogy minél dühösebb, odabaszósabb, gyorsabb és zajosabb legyen minden, és ezt sikerül is nekik elérni. Hiába tűnik picit összeszedettebbnek mint az előző anyagok, mégis, a káosz továbbra is ott van a vérükben. Na meg a 80-as évek hardcore-ja, anarcho punk-ja, amibe most kicsit jobbban bele nyúltak, mint eddig. Nem mintha számítana, mert egyből utána vágnak egy szét cseszett trap track-et, amiután meg egy post punkos bevezetőt követően, olyan pattogós, dallamos riff jön, hogy már meg se lepődök, amikor begyorsul és cséphadaró módjára káoszba fullad.

Ez a 40 perc nagyon soknak tűnik első ránézésre, főleg egy ilyen lemezen. Ahol a frusztráció majd szétszedi a testedet, a noise-os betétek meg az elmédet. Mégis sikerült nekik annyira diverzre írni az albumot, hogy egy perc üres járat sincs rajta. Egymás után dobják be a jobbnál jobb témákat, vagy lepnek meg valami elborult ötlettel. A lemez felétől pedig két számonként jönnek a vendégek, akik megint csak nagyon különleges és sokszor ebbe a zeneivilágba furán illeszkedő dolgokat hoznak. Amik a végén mégis egy kerek egésszé állnak össze. Pierce továbbra is üvölt, visít, acsarkodik és hőbörög, nagyon lopja show-t. Annyira karakteres az egész hangja meg kiállása, flow-ja, hogy néha úgy éreztem, hogy a többiek csak loholnak utána és próbálják tartani vele a lépést. Pedig hangszeres téren is történnek izgibbnél izgibb dolgok, mert ha jól figyelünk, nem csak eszement kalapálást fogunk hallani. Jó példa az utolsó dal, ahol olyan jazz rap-es témázgatások mennek, hogy beszarás. Ma szinte egész nap ez az egy lemez szólt és lassan ott tartok, hogy simán kijelentem, hogy 2022-ben ez a lemez az lesz, vagyis már az, ami tavaly a Glow On volt. Csak egy teljsen másik irányból csinálják azt, amit a Turnstile. Ezek a dolgok pedig ezen lemezen szinte teljesen beértek, mind dalok, hangzás, és ötletek terén. Az meg, hogy miről szólnak a dalok gondolom egyértelmű.

égö kocsi tetokön ugrálós 9.5/10