Ha valaki koncept zenekarokat emleget, nekem az első ami eszembe szokott jutni, az a Fall of Efrafa. Annak idején én teljesen lemaradtam róluk, szóval már csak akkor léptek kedvenc zenekaraim táborába, mikor már rég nem is léteztek. Szerencsére a Morrow-val nem ez a helyzett, itt már a legelső lemeznél sikerült felülnöm arra a bizonyos vonatra. Valamilyen szinten tekinthetjük a Fall of Efrafa utódjának, pótlékjának is. Zeneileg ez az, ami a legjobban hasonlít rá, Alex CF repertoárjából. Ami azért lefed annyi zenakart, hogy van miből válogatni. Post-metalos-os, sludge-os, d-beat-es, crust-os, screamo-s dolgok vannak itt kigészítve vonós hangszerekkel, amit ők csak emo-crust-nak szoktam nevezni, ami elsőre kicsit hülyén hangzik, de egyébként teljesen helytálló is. Nem csak zeneileg hasonlít a FoE-ra, hanem koncepcióját tekintve is. Hiszen itt is Alex szövegei, novellái alapján elevenedik meg előttünk a letűnt föld, törzsi lakóinak története.

Ha már a komcepciónál tartunk, azt nem árt tudni, hogy ennek a történetnek csak egy része az ami Morrow által megismerhető. Hiszen az Archivist, amit szintén ugyanez a kollektíva termelt ki magából, csak egy sokkal black metal-osabb formájú ügyekben, történetileg és időben a Morrow-ban történő szálak előtt játszódik. Sőt, egy ponton össze is kapcsolódik. Amit pedig én is csak az új lemez kapcsán tudtam meg, hogy az Anopheli The Ache of Want című lemeze pedig, az Archivist és a Morrow közé beilleszhető, ugyanabban a világban játszódó történet. Szóval vannak itt kapcsolódások, nagy gonddal kidolgozott szövegek, világok és történetek, ezért erősen ajánlott bújni a szövegkönyveket is. A szépsége az egésznek, hogy ehheu egy ugyanolyan minőségű zene is tartozik.

Zeneileg nem kell semmi meglepőre számítani, nem is árultak sosem zsákbamacskát. Csontropogtató d-beat-es menetelések, amiket akusztikus andalgások váltanak. A kisujjukban van az, hogyan kell az érzelmeket felkorbácsolni vagy lehűteni, hogyan kell a gödör fenekébe lerúgdosni az embert vagy onnan kikaparni. Mert annak ellenére, hogy a teljes melankólia járja át a lemezt, ugyanúgy mint az előző kettőt, néha mégis sikerül olyan felemelő, érzelmileg feltöltő pillanatokat produkálniuk, amit csak nagyon kevés zenekarnak sikerül. A már sajátosságukként is emlegethető változatos vokalizálás továbbra is jelen van. Maga a zenekar is 8 tagú, viszont melléjük még jött több mint egy tucat vendég is szerepelni. Olyan zenekarokból mint a His Hero is Gone, Wildspeaker, Autarch vagy Alex anyukája. Ének terén így egy elég combosan diverz kis pakkott kapunk, amit teljes mértékben ki is használnak. Zeneileg pedig továbbra is szinte hibátlanul keverik a d-beat és a crust vadságát, a nyomasztóan súlyos post-metal-os menetelésekkel és az akusztikus és vonós hangszerek melankóliájával. Még mindig a Fallow-t tartom a legjobb lemezüknek, de The Quite Earth miatt sincs miért szégyenkezni. Egy zeneileg és érzelmileg is gazdag lemez lett, amit a rengeteg vendég csak tovább színesít, és ad neki egy fajta bájos érzést. Amitől azt gondolod, hogy még se olyan szar minden, ha ennyi ember tud eggyütt dolgozni és létrehozni egy ilyen művészeti projektet. Állítólag ez a befejező darab, amit nagyon remélek, hogy nem így lesz, mert én még kíváncsi vagyok a Norr-ok zenébe ültett történeteire.

átívelős történetes 9/10