Na, Alex CF nagyon benne van ügyködésben. Éppen csak kijött a harmadik Morrow lemez, már jött is a következő anyaga, a semmiből. Legalábbis én nem nagyon láttam, hogy korábban lett volna szó róla. Annak aki kicsit is jártas a munkásságában tudhatja, hogy a történet mesélés, a fantasy, a világépítés és már létező világok újra megelevenítése a mindene. Olyan Ő mint valami post-metal/ neo-crust Neil Gaiman. Többször is említette már, hogy fő inpirációja Frank Oz és Jim Henson 1982-es fantasy bábfilmje, a kultikus The Dark Crystal. Így az elhatározás már adott is volt, a svéd Monachus pár tagját maga mellé verbuválva készítettek egy 30 perces doom/post-metal szerelmes levelet, a Sötét Kristály világának.

Maga a film hiába tűnhet már mai szemmel gagyinak, mondjuk én kifejezetten szeretem a retro filmeket, azt a hatalmas bele fektett munkát nem lehet tőle elperelni. A történet faék egyszerűségű, a párbeszédek, a hangeffektek sokszor megmosolyogtatóak. A hangulat viszont felejthetetlen és elviszi az egészet a hátán. Hiába egy gyerek mese, groteszk, sötét és baljósló, miközben mégis van egy ártatlan bája az egésznek. Ez, az az atmoszféra amit próbálnak a lemezen is megfogni és mivel Alex-ről van szó, nem spoilerezek, ha azt mondom, hogy sikerül is nekik. Döngő doom léptekkel járják körbe, a kettészakított Urskek-ek dualizmusba oltott létezését. A jó és a rossz örök küzdelmét, az anyagi javakban és lakomákban lubickoló, sötét lelkű Skeksis-ek és a természettel harmóniában élő, a szellemi tisztaságot jelképező Mytic-ek küzdelmét. Erre a dualizmusra alapozva, váltogatják egymást a harsány riff orientált sludge/doom óriások és a lágy, lassú kiállások, amikbe sokszor a film dallamait is bele lehet hallani.

A lemez végig kísér minket nagy vonalakban a történeten. Alex hozta a szokásos, kiváló dalszövegeket, amikhez megint csak kiváló hangszeres kíséretett sikerült gyűjtenie. Tényleg nem tudom hogy csinálja, hogy mindig hibátlanul passzol a zene az Ő általa elképzelt és megírt narratívához. Az az érzése az embernek, mintha valami mentális összekapcsolódás során írnák a lemezeket. Mert az, hogy Alex ennyi emberrel dolgozik együtt és mindig ilyen összehang van mindenkivel, érezni az akaratot, a zene és a történetek szeretetét, az már fizikai képtelenség. Szóval megint csak a le a kalappal. A dallamok fülbemászóak, sötét és grotesz melódiák ugyanúgy vannak, mint mesébe illő, simogató andalgások Thrah erdeiben. Néha a hideg futkos a hátunkon az ocsmány lények láttán, hogy utána pedig Jen hősiességén ujjongjunk. A The Age of Woners ami tökéletesen körbe vezet minket Thra világán, pont annyira változatos, izgalmas és pihentető kiállásokkal tűzdelt, mint amennyire sötét és rideg is. A Trial By Stone pedig a sötét, nyirkos kastély hangulatát hozza, ahol a Skeksis-ek élik gonoszságuk minden percét. A trónért folytatott rítikus párbaj minden hangulati mozzanatát sikerült átadni, mind hangszeres mind pedig vokális téren. Itt most nem csak a Morrow-ból megszokott d-beat kutyaugatás megy, hanem változatos és hangszínekben gazdag, érzelem dús énekek váltogatják egymást. Az utolsó dal a Prophecy, ami A Gelflingek-ről és a tetteikről szól, ehhez illően lágy és kellemes dallamokkal operál. Lassan haladunk a küldetés célja felé, hogy a kristály újra egy legyen. A varázslatos tiszta éneket a felénél váltja a morgás, majd pedig felváltva vezetnek el a végkifejletig. A kristály újra egyben van, a Skeksis-ek és a Mystic-ek újra egyesültek, és ismét Ursekek-ek lettek belőlük, hogy hibájukból tanulva elhagyják Thra bolygóját. Mintha mi sem történt volna a történetnek és a lemeznek is vége, egy kurva nagy hiányérzettel a végén, mert én ezt még legalább még egyszer fél óráig hallgattam volna.

kristályos 9/10