Sok death metal nincs a Barlang-ban, egész egyszerűen azért, mert a nagyrészét megunom két dal után. Viszont volt tegnap egy buli, gondolom mindenki tudja melyikről beszélek. Na mikor ezt bejelentette a Tukker, mindenki eldobta az agyát, volt húú meg háá, lehet még híí is. Én meg nem értettem mi történik, ezért kíváncsiságból bele csekkolgattam a zenekarokba. Aztán elkezdtem kapisgálni, miről is van szó. Mondjuk a Suffering Hour-t vágtam, volt is szó róla, tavaly, na de a Haunter. A Haunter bevitt a bozótosba. Annyira, hogy azóta is ilyen ügyekben vagyok, mert egy kicsit elkapot azért, bár továbbra se tetszik minden, de azért van ez a valamennyire behatárolható hangzás, amit a Haunter is csinál, ami most eléggé az ínyemre való. Pénteken jött új lemez, a tegnapi buli meg videók alapján elég patent volt.

Egyébként a legelső cuccokon még ilyen blackened screamo cuccot toltak, amiből a 2016-os első nagylemezre, egy egészen érett, proggos death/black cunami lett. A prog technikai részen is ott van, köztudott rólam, hogy az esetek többségében, a hangulatot helyezem a technikázás elé. Sőt sok esetben még idegesít is a virgázás. Nem mathcore nem te, te király arc vagy. A texasi srácok viszont tudnak úgy proggoskodni, hogy az nem megy a hangulat kárára, sőt olyan okos és tartalmas melódiákat illesztenek, két cséphadarás közé, ami tovább emeli ennek a sötét misének a "fényét". Amit aztán csótánylelkű, disszonáns vortexekkel barmolnak szét, démoni horda módjára kavarognak a riffek, Mark Cruz meg úgy veri a bőröket, mintha az élete múlna rajta. A hangulat végig sötét és fojtogató, kátrányszag tömíti az orrunkat. Végig az, az érzésünk, hogy itt valami Nyarlathotep szerű szörnyeteg ébredését csodálhatjuk meg. A legszebb az egészben, hogy a lassú részekkel felépített atmoszférát, a gyors hadarásokkal sem verik szét, csak ugyanannak az érzésnek egy másik oldalát mutatják meg.

Amit egyébként a legjobban idegesít általában a tech death metal-ban, főleg. Az ez az üveges, steril hangzás, na az itt kanyarban sincs. Olyan szépen öblösen szól az egész, hogy elkell morzsolnom egy könycseppet minden egyes alkalommal, amikor le teszem a fülest a lemez végén. Ami viszont elég hamar eljön, az egész album mindösszesen 31 perc. Amikor már éppen elmerülnék Nyarlathotep szexuális abuzusában, amit a lelkünkön és az emberiségen követ el, vége is van. Az érzés szétfoszlik, slusz-pasz lehet újra indítani. Az tény, hogy egyébként egy korrekt kerek egészet alkot, ami főleg köszönhető a keretes szerkezetnek. Szép, elegáns gitár témákkal kezdünk és azzal is zárjuk le a történetet. Nekem ennek ellenére mégis van egy elég nagy hiányérzetem, mintha egy cliffhanger-rel hagytak volna itt. Lehet elkellet volna menni a robotba..

nyarlathotep végbélkúpja akarok lenni 8/10