Idén egymás után jönnek a pöpecebbnél pöpecebb grind és powerviolence lemezek. Itt is van a következő, ami mondjuk kint van egy ideje, csak szerencsétlenségére akkor jött ki mikor a Collapsed Skull, én meg ugye azóta is Dylan szopkodásokban vagyok. Pedig ez is egy olyan lemez ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

Mindenhol veterán grinderekként emlegetik őket, bár azt nem értem miért, mert "csak" 18 éve űzik az ipart. Bár amit és ahogy csinálják attól tényleg igazi öreg rókának tűnnek. Pedig nincsenek nagy trükkök, de ami van az olyan jól müködik, hogy elviszi az egész lemezt a hátán.  Ők is a szokásos sokadik húsdarálóként kezdték, egy nagy adag punkos attitűddel. Nincs is ezzel baj, elég faszák voltak már akkor is. De az évek alatt alig észre vehetően, aprócska lépésekben adagolták a ravaszságokat, az alap recepthez. Aminek az eredménye majd 20 évvel később a Pure Joy.

Azok a ravaszdi húzások a szokványos sludge-os, pv-s trükkökön kívül pedig az, hogy ez a lemez igazából egy 90es évek végi noise rock/grunge lemez. Csak éppen a dobos nem tud a seggén ülni és szanaszét blastolja az egészet. Ebből pedig egy nagyon érdekes és jobbnál jobb témákkal teli lemez kerekedik. Ami közben, pedig egy rohadt gyors, kegyetlen és irgalmat nem ismerő punkos kivégzés, mindösszesen 16 percben. A hangzás valami fenomenális. A gitár hasít, nyes és vág, a basszus dorombol és bömböl, a dob meg úgy veri a tamtamot, mintha nem lenne holnap. Ami nem merül ki a blast worship-ben, van, hogy olyan fifikás ritmikákat kalapál, hogy függvény táblázat kell a leolvasásához. A hangzás meg tényleg gyönyörűen szép és gazdag, már amennyire egy ilyen lemez szép lehet. Rövid mint ez az ajánló, mert hallgatni kell nem olvasni. Baszki.

aprítós 9/10