Sokszor elgondolkodom azon, hogy a jelen bandák által kiadott lemezek vajon azért nem tetszenek, mert tényleg gyengék, vagy azért, mert a régiek is csak a nosztalgiafaktor miatt... Amikor ez a kérdés már valójában megörjít - illetve az a tény, hogy nem tudom megválaszolni magamnak - valósággal ráugrom a Bandcampen a "new arriwals" rovatra, és pörgetem az anyagokat. Erre is úgy találtam rá. Előtte kukáztam vagy huszat.

Az előbb önmagam felé feltett kérdésemre való válaszadásban a KOLP zenésze Knot is besegített. Szerinte rosszak a mai zenék, és jó black metalos archoz méltóan ezt ennyiben le is zárta. Biztos, hogy mi is változunk, de a szerzők is. Szóval: nem változtam annyit, ami azt indokolná, hogy szinte semmi nem tetszik manapság a metalban. Ugyanis kurva szar lemezek születnek. 

Az IN DEPTHS OF WINTER bemutatkozó anyaga viszont nagyon hatott. Az orosz Endless Winter gondozza, ahonnan már nem egy zseniálisan jó doom lemez érkezett. Ez ráadásul funeral doom, amely a világ leglesajnáltabb zenei műfaja. Egyszer valaki mondott egy olyant, hogy funeral doomot azok kezdenek el játszani, akik sajnálják a dobszerkójukat. De komolyan, ha meghallgatunk egy efféle ultralassú dalt és egy grindcore-t, és esetleg annyira elvetemültek vagyunk, hogy leütés arányszámot  is számolunk, kisülhet, hogy a grind kiadvány fél percében több dobütés van, mint egy egész funeral doom lemezen.

Az In Depths Of Winter lemez szerencsére nem az ultralassú alkategória egyik terméke, ezt normális agyú ember is képes élvezni (személy szerint semmi bajom a hiperlassú vonulattal). A dallamenetek eléggé klasszikusan oroszosak, pedig finn egyszemélyes formáció ez. Trump szerint Finnország Oroszország része, mi viszont tudjuk, hogy még vodka szempontjából sem. A dallammenetek alatt jól megválasztott és izgalmas harmóniajáték megy, igazi több dimenzióban operáló alkotás ez. A szintetizátoron nem csak a megszokott pad hangszínek mennek, hanem finoman prímek is be vannak csempészve. A hörgés egysíkú, de nagyon mocskos, gyilkos. Amit egy kicsit hiányolok, az a tempókkal való izgalom, mert bár funeral doom az lassú vagy semmilyen, időnként nem tilos egy kicsit megtörni az alvást.

Nagyon hálás vagyok a szerzőnek Juho Huuskolanak és az Endless Winternek is, hogy megleptek ezzel az anyaggal. Akik nem megveszekedett hívei a temetői hangulatnak, de próbálkoznának, azoknak is bátran ajánlom. Kedvenc dal: Nothing Left Unfinished.

9/10