Anya újra bekínált. Másnéven, itt a legújabb Moor Mother lemez. Hiszen, hogy is telhetne az év új Moor Mother nélkül? Csak ezekkel az újabb és újabb lemezekkel egy nagy baj van, hogy mindet a Brasshez hasonlítom. Mert az olyan szinten zseni, hogy arra szavak nincsenek. Szóval, a tavalyi is nagyon jó volt, csak nem olyan jó, mint a Brass.

Az új lemeznek meg már a címe is árulkodó. Jazz Codes, adja magát, ami sejthető is, hogy most sokkal jobban lemegyünk a füstös new orleansi klubok világába. Az egész egy oltár állítás, egy tudományos vizsgálat, ami Ayewa őseinek gyökereit próbálja felkutatni, a jazz hangjain keresztül. Ehhez hívott rengeteg segítséget is, és most nem csak vokális téren.  Van itt zongorista, trombitás, hárfás emberke is, akik természetesen a kortárs, fekete jazz legjobbjai közül lettek kiválasztva. Amellett itt vannak még a szokásos vokális arcok is, akik közül én megint nem ismerek senkit.

Meg van vizsgálva honnan jön a jazz és az is merre is tarthat. Így, most senki ne számítson vadul csapkodó free jazz futamokra, vagy hangos lázadás történetekre. A hangsúly a dallamokon, a kórusokon, a lágy beateken és a ritkán rapbe is átcsapó selymes spoken wordön van. Olyan az egész, mint egy kellemes meditáció egy nagy puha paplan alatt, ahol kellemes meleg van és biztonságérzet. Nem lesznek meglepetések, nem lesznek szélsőséges kísérleti megoldás. Bár hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy nincsenek itt Ayewa szokásos noiseos és ambientes megoldásai. Csak egy picit a háttérben van és szépen szinte hibátlanul vannak beleolvasztva a jazz különböző dallamaiba és megoldásaiba. Nekem ez is a baja a lemeznek, hogy a végére kicsit unalmas lesz a lágyság és kellemesség. Nem mintha nem lenne változatos a lemez, hiszen Ayewa továbbra is egy kiváló zeneszerző, csak mivel a hangulat szinte patikamérlegen kiszámolva pontosan ugyanolyan végig, így a végére elfárad picit.

Maga a lemez a Black Quantum Futurism nevű mozgalom(?) egy újabb állomása. Ami Ayewa és az afrofuturista művész Rasheedah Philips közös projektje. Ami a 70-es évek kozmikus, afrofuturista művészetét veszi alapul és a múltját, jelenét és a jövőjét próbálja vizsgálni a fekete művészeteknek. Jelen esetben a jazzen keresztül. Választ nyilván nem kapnak és nem is adnak, de a lényeg továbbra is inkább a keresés, az új felkutatása. És ha közben ilyen pöpec lemezek születnek, amik még ha messze is vannak a Brasstól, bőven érdemes hallgatni valók. Remélem legközelebb nem kell 9(!) hónapot várni az új lemezre.

lágyan 7.5/10