„Kik azok a britek?”

Borús, hűvös reggel, vitaminhiány, külvárosi vasútállomás, a mellettem ülő, mangós sör mellett alvó koma feje pont olyan, mint a fenti album borítója. Morcos kamaszlány, pedig csak azért merengtem el gyermeteg pofiján, mert, ha jobban igyekeztem volna korábban, akár az apja is lehetnék.

A Conjurert pár éve, egy előszilveszteri bulin ismertem meg, Pécs kertvárosában. A körülmények felvetik, hogy nyilván ez nem egy élő produkció volt, csupán egy részegség felé haladó zenehallgatás. Számomra az első élmény velük a Pijn-nel közös lemez, ami szerintem szívszaggatóan gyönyörű.

A második találkozásunk már élőben történt, a Dürerben. Sosem gondoltam volna, hogy hazánkban még valaha látok ilyen, zenészt-megszörföztető koncertet. Őszintén szólva elszoktam az ilyen intenzitású buliktól, és valamilyen szinten partnerük, a Celeste nekem jobban tetszett…bár lehet ezen a szinten ilyet mondani?

Azt a folyamatos agyi rebootot, amit a Conjurer élőben kikényszerít, lehetetlen követni. A hatalmas rifftömböket maga Boris Jelszint is megirigyelné, számomra hihetetlen, hogy ilyen zenei tudást valaki ilyen intenzitással kidob a színpadra….és még le sem izzad….de.

Nita lemezénél jeleztem a „magyaros” megszólalás problémáját (illetve azt, hogy milyen jó, hogy neki nincs ilyen). Nos a skála másik vége az angolos megszólalás. Bármilyen, angol zenekar koncertjén az a tapasztalat érvényesül, mint a Conjurernél. KIB@§ZOTT profi hangszeres tudás, hangzás, technika…báááááá. Szóval „Kik azok a britek?”. Ezek a nem feltétlenül csinos szigetlakók, akik évtizedek óta rohadt jó stílusokat termelnek ki, meghatározó előadókkal.

Nade beszéljünk az albumról.

„A pátosz (pathosz, patosz) görög eredetű szó. Legrégebbi jelentése szerint szenvedés, megrázó testi, lelki élmény. A szó jelentése ezután változott, és értelmét a szenvedély és szenvedés között találjuk meg.” - <3 Wiki

Úgy készültem erre az albumra, hogy a végére 8:0-ra kikapok tőle. Azt a kegyetlenséget vártam, amit ettől a bandától megszoktam…de az összképben nem ezt kaptam. Örülök? Igen.

Ez az album súlyát nem vesztve lassul. Míg az első két dal, az It Dwells, és a Rot (mindkettő klipes nóta) még folytatja a könyörtelen, strukturált, poliritmikus tradíciót, innentől egyre több…ha nem is lírikus, de melodikusabb, és visszafogottabb téma következik. A Rotban kifejezetten creepy a fagyiskocsi-zene jellegű gitáros pencergés…az angol fagyizókról hamarosan szó fog esni*. Nekem abszolút kedvencemmé vált az All You Will Remember. Még mindig hiszek abban, hogy egy szép, női hangsáv - még ha az akcentus Kelet-Anglia napsütés által érintetlen ipari kikötőinek fagyizóit*, illetve az általános iskolás éveimben indokolatlanul megjelent, Kelly Family kinézetű, anglikán lektorokat is idézi fel – egy jó trükk. Hatásvadász, de jó. Még ha van is egy kis blastbeat a végén, én beleszerettem ebbe a Mary Poppins-be, és elrepülnék vele egy szmogfelhőn, Edinborough hideg síkjaira, ahol lovecrafti szörnyeket rejtenek a munkáskocsmák italraktárai...például egy Basilisk-et, ami mint egy mesebeli szörny, még rúg egyet a tördelésbe, emlékeztetve minket a banda mivoltára.

Az album második fele, a Those Years, Condemned, Suffer Alone, In Your Wake és a Cracks in the Pyre a „hanyatlás”. Bár a Suffer Alone lendületes, nem tudja visszatartani a lassú enyészetet. Az In Your Wake valamiért számomra nagyon nosztalgikus, talán mert egy igen kortalanra sikerült kezdőriffel rendelkezik. Ezt a Crowbar is megírhatta volna.

A Cracks in the Pyre meglepetésemre egy Cult of Luna hangulatot csempész ebbe a post-black/post-hardcore remekműbe.

Ez egy kiváló album. Ha valaki feltétlenül a death jellegű Conjurer megőrülésre vágyik, annak lehet csalódást jelent. Viszont aki a külvárosi vonattal, vagy egy kevésbé jó műszaki állapotú személygépkocsival jár, annak ez a balladás, néhol vonulós, mintsem rohamozós mű biztosan kellemesen perceket fog okozni. Komplexitásban továbbra is zseniális a banda. Talán csak megtalálták a sebességváltót…