Elsőre más címet akartam adni ennek az írásnak, de nem akarok idegen tollakkal ékeskedni. A Grafitember egyik szalagcímét szerettem volna ide kiírni, miszerint:

„SZÉTB@$ZTA AZ IZÉT AZ ÓRIÁSROBOT!”

Ez jellemezte volna a legjobban azt, ami a Fezenen történt, és ez a hat óra alvás nem is volt elég, hogy kimásszak alóla.

Nem vagyok Meshuggah rajongó, nem ismerem ezt a zenekart diszkográfia szinten. Egy csomó barátom meg van őrülve értük, rossz zenehallgatási szokásaimnak köszönhetően egy-egy albumukat betettem, majd az első olyan témánál, ami igazán tetszett, elkezdtem ismételgetni a lejátszást, végtelen monotonitásban, hogy aztán beszippantson egy biomechanikus, kiberűrszemetekkel teli féreglyuk, amiből csak valami megmagyarázhatatlanul random logaritmus segítségével lehet visszaérkezni a torzított jelenbe.

Mivel a Meshuggah anyagain nem nehéz rohadt jó témákat találni, így ténylegesen nem vagyok agyonképezve belőlük, így jóbarátommal, akivel meglátogattuk a székesfehérvári rendezvényt, hagyatkoztunk a koncertélményre, a zene fizikai hatásaira.

Azért szeretem a Meshuggah-t, mert nincsenek benne érzelmek. Mindig ezt mondom róla, jelzem élőben eddig önhibámból mindig sikerült elmulasztanom a bulijaikat. Nos itt a megfejtés.

ÉLŐBEN.*

Amit ez az immáron 35 éves zenekar élőben produkált, azt azért párszor még át kell gondolni.

Miután a babérrózsa, avagy NERium oleander produkció végre lement a színpadról, azt ellepte egy rakás szakembör, akik feldobtak egy igen impozáns díszletet (eközben meglepő élményt nyújtott a 8 bites rockslágerek aláfestés Master of Puppets, Toxicity, Trooper?, majd a koncert előtt közvetlenül a Careless Whisper) A képi világ, a 2022-es Immutable albumot idézte, és a show első 11 számából 4 erről az albumról is ment. Kezdésnek a felvezető számként tökéletesen helytálló Broken Cogot kaptuk. A látvány a fesztivál kereteihez képest maximális perfekciót nyert. A három húros, valamint az énekes egy-egy EMBERMÉRETŰ lombikot idéző, megvilágított kép előtt állt, amik az albumborító, kémiai tűzben lángoló figurájára emlékeztettek. Ahogy az ütemmutatóra és a hangszeres részekre az ezen téglalapok által hátulról megvilágított alakokat kiemelte a fénytechnika, az akár egy jobbfajta sci-fi thrillerbe is beillett volna. Itt én el is engedem egy időre a setlist további fejtegetését.

Azon gondolkodtunk, ezt a zenét, monotonitása, és valójában megterhelő mivolta miatt meg lehet-e unni?

Nos, Tomas Haake brigádja meggyőzött minket, hogy NEM. A könyörtelen, hihetetlen zenei teljesítmény egy pillanatra sem lohadt. Ezeket az embertelen témákat album szintű precizitással nyomta végig a zenekar. Jens Kidman egy ugrásra kész alienként hergelte a közönséget, szigorú tekintete alatt most egy vattapamacsként lengedezett hosszúra hagyott, már megfehérlett szakálla.

Ez a koncert egy folyamatos fejfogás volt. Nem volt pihenés.

A hatodik szám után a Mind’s Mirrors című hanganyag bejátszása alatt, a fénytechnika fantasztikus munkájának köszönhetően a közönség számára majdhogynem észrevétlenül kicserélődött a Haake mögötti molinó, és eltűntek a „lombikvásznak”. Haake egyébként egy emelvényen játszott, a háttérben, tekintélyes méretű dobfelszerelésének erdőjében technokrata trollként ütve a felezési időn túl mutató, embertelen ritmusokat.

Az új díszlet leginkább egy vészjelzőket csutkára hajtó, végzete felé rohanó űrállomás utolsó pillanatait idézte számomra, amire épp rámászik egy megfoghatatlan, félig kibernetikus, idegen portyázócsoport, hogy feleméssze, dezintegrálja, és bekebelezze.

Hülyeség volt azt gondolni, hogy ez után a „halálhajó liftjében szünetzenét hallgatva zuhanunk” szegmens után lejjebb ül a koncert. Lement a „hivatalos program” utolsó 4 száma, a Straws Pulled at Randommal befejezve. Nos itt történt az, hogy gyakorlatilag megszűntem létezni. Imádom ezt a tracket. Még énekelni is megpróbáltam, majd a „kiszállós riffnél”, valamennyit rögzítve belőle, beleestem abba a zenbe**, amit csak a Meshuggah képes előidézni.

A zenekar nem szűkmarkúskodott a ráadással sem. A Demiurge és a Future Breed Machine szintén nem a levezetős*** számok közé tartozott. Kitisztultunk ettől a szónikus csapástól, amit ezek a fickók másfél + órán át a nyakunkba akasztottak.

Meg kell említenem a közönséget. A közönség állat volt! A srácok elől csináltak circle pitet, és még egy félig-meddig sikeres wall of death is kivitelezésre került. Rég láttam ilyen abálást. De a legbátrabbak az emberek voltak, akik tapssal próbáltak az ütemmutatóra reagálni….de melyikre?! Gondolom a többi Meshuggah koncerten is él az a vicces jelenség, hogy mindenki más ütembe, -re, -hez mozgatja a fejét.

Jenstől kaptunk „köszönöm”-öt, thank you-t, a csávók ténylegesen, udvariasan, alázatosan meghálálták a közönség közreműködését.

Nagyszerű este volt, szavakkal nehéz leírni.

*Élőben ez a csapat egyetlen érzelmet keltett fel bennünk, és ez sem érzelem volt, hanem valami primitív ösztön. Hideg rémület. Ahogy a sötétségből előtört ez az idegen, fémes, digitális fényfelhőben csillogó kolosszus, az szabályosan ijesztő volt.

**A Meshuggah az egyik leginkább energizáló zene. Miután elűz belőled minden érzelmet, ott maradsz az űr csendjében, ahol csak az általuk kovácsolt kapszula életben tartó készülékeinek monoton tevékenységét hallod.

***A magyar rocktörténelem poénja volt számomra, hogy a Meshuggah előtt fellépő Leander 3+2s úgy köszönt el: „Levezetésnek jöjjön a Meshuggah.” Nem hiába, a lakodalmas előadóművészeknek nem szabad humor híján lenni. Ha már kemény munka, emberfeletti kreativitás során sikerült a Kicsin Falumra rádobni két torz gitársávot, az egyedi, kornos saját dalok mellé, ennyit igazán megengedhet magának ez az ikon. Alázatosan, udvariasan.